Raylen Quinn Stonebury a tükör előtt ácsorgott épp, és ropogósan friss fehér ingére készült kötni a Royston Collins Highschool & College nevezetű intézmény borzalmas egyennyakkendőjét.
Évnyitó. Hát megint eljött. Utoljára.
A fiú erre kényszeredetten elvigyorodott, majd meghúzta a sötét anyagot. Utálta az iskolai ünnepeket, egyszerűen kavargott tőlük a gyomra, már csak a gondolatukra is.
Egyszer a tanulás öröméről, másszor a hős amerikaiakról, míg nem kevesebbszer a nyár örömeiről tart kiselőadást valamelyik kijelölt tanár, ó igen, csak kár, hogy már mindet tudja fejből.
Nevetséges, gondolta Ray, és erőset rántott a nyakkendőn. Persze, sokakkal ellentétben neki semmi gondja nem volt a fehér ing-fekete nadrág-zakó-kombinációval, mivel mindig is tudta, hogy ha valamiben, hát ebben igazán szívdöglesztően fest.
Ez is hülyeség, vágott önmaga ki nem mondott szavába. Nem akar ő szívet dögleszteni...
Egyéb testtájat annál inkább.
Talán szemét lenne?
Meglehet.
Mindenesetre mielőtt komolyabban belebonyolódott volna saját tudatával, hirtelen megjelent egy kócos, sötét hajú fiú, és ördögi mosollyal Ray mögé sétált.
- Máris mész?- duruzsolta a fülébe, miközben hátulról átkarolta a derekát és a nyakába csókolt. Ray halványan visszamosolygott, majd elkapta az állánál fogva a srácot, így kényszerítve, hogy a szemébe nézzen.
- Dolgom van - susogta, és aljas kis csókot lehelt a fiú ajkaira.- Hívj, ha Angela lemondaná az esti randitokat.
- Leszarom Angelát - nyögött a másik srác, Ray ágyékát simogató ujjainak köszönhetően.- Téged akarlak, Ray.
- Ez megtisztelő, Brandon - nevetett aprót, halkat a szőke fiú.- Akkor este látlak?
- Mi az hogy - vigyorgott rá a sötét srác, majd még mielőtt Ray akármit tehetett volna, a falnak lőkte, és egész testével hozzásimulva a fülébe dorombolta:- De remélem nem csak nézegetni fogjuk egymást.
- Úgy ismersz te engem?- lehelte Raylen egy újabb apró csók után. Brandon erre vadul az ajkába harapott, majd megragadta a derekát, és letérdelt elé.
Végülis... Úgyse veszik észre ha késik, nem?
Ray halkan felsóhajtott, és ujjait az ében tincsek közé fúrta.

*

Körülbelül húsz perccel később Ray már New York utcáit rótta, természetesen nadrágban és szmokingban, ágyékában a vágy bizsergető utóérzésével.
Nem érdekelte különösebben annak a jelentőssége, amit csinál.
Amit minden egyes fiúval és lánnyal eljátszott, aki megtetszett neki, fittyet hányva arra, hogy az adott illető épp rendelkezik barátnővel avagy baráttal, elhitetve áldozataival a benne lapuló ördögi manipulálóképesség és megfélemlítés segítségével, hogy ezt kell csinálniuk, igen, engedelmeskedniük kell, különben vége a világnak.
Ha rajta múlik, semelyik sem bukik le közülük. De persze nem rajta múlt. És amúgy se érdekelte a következmény - abból már nem származik érdeke.
A fiú cigarettára gyújtott, ahogy haladt előre a Broadwayn, majd a Battery Parknál bekanyarodott a Beaver streetre, hogy kisebb kerülővel közelítse meg az iskolát. Átvágott az utcán, aztán befordult a Wall Streetre.
Innen már látta is az iskolát, ami előtt tucatnyi, hozzá hasonló ruhákba öltözött fiatal srác, és rövid, fekete rakott szoknyát viselő leányzó állt.
Ray eldobta a cigarettát, majd belökött egy rágót a szájába, és megindult a Royston Collins felé.
Már messziről kiszúrta két legjobb barátját, Rory Hannigant és Vance Beekmant, mire kénytelen volt elvigyorodni.
Rory a szokásosan festett. Hosszú, gesztenyebarna haját, amibe színes gyöngyöket, dobókockákat és egyéb szerszámokat fűzött, most is hátrafogva viselte, ám az így is leomlott vagy a derekáig. Az orrába szúrt karikán megcsillant a nap fénye, ahogy az ajkában díszelgőn is, miközben beszélt. A vele szemközt ácsorgó, rá árgus szemekkel figyelő Vance össze-vissza tépett, a narancssárga és a rozsdavörös közti paletta minden árnyalatában játszó hajával sem tért el a hétköznapoktól - ezt szerette bennük Ray olyan nagyon.
Most fittyet hányva a körötte támadt sugdolózásra valamint eszeveszett lánykuncogásra, közelebb sétált barátaihoz, és egyszerre karolta át Rory derekát és Vance vállát.
- Jöttem - vigyorgott rájuk, majd a rajongói nem kis hörgésmorgására cuppanóst nyomott Rory arcára. A lány, mielőtt eltávolodtak volna, megragadta Rayt a vállánál fogva és a nyakába szimatolt.
- Kit fektettél meg?- húzta vigyorra az ajkait, mire Vance megforgatta a szemeit.
- Ez hülye kérdés, Rory - nézett huncut szemekkel Rayre, ám szavait a lánynak címezte.- Kit NEM fektettél meg, ha nem vagyok indiszkrét?
- Ne itt, nem akarok a JAJ DE MENŐ illegálsulimagazin főoldalára kerülni - hangsúlyozta Ray nagyon furán a szavakat, tudva, hogy a JAJ DE MENŐ illegálsulimagazin főszerkesztője valahol a háta mögött ácsorog.- Inkább menjünk be, mert itt...
- Hé pöcsmadár!- hallott hirtelen balról egy ismerős, vidám-méltatlan hangot, mire odakapta a fejét.- Köszönni luxus?
Ray erre ismét elvigyorintotta magát, majd elengedte barátait, és a felé igyekvő húgához lépett. Ginger megölelte és puszit adott az arcára, ő meg összeborzolta a sötétszőke tincseket.
- Ezt most az egyszer nézem el, braty - emelte föl mutatóujját a lány, és Rayre nézett hatalmas, zöld szemeivel.- Merre voltál? Azt se tudtam, mit mondjak anyánknak.
- Mi köze hozzá hol voltam - morrant Ray.- Amúgy Brandonnél.
- Brandon az a fekete hajú a...
- Igen, az.- csitította el a lehető leggyorsabban a fiú Gingert.- Este hol vagy?
- Mindenütt, csak nem otthon. Mért?
- Ööö... Igazából csak érdeklődtem - vágta ki magát egy vigyorral a srác. Hülyén vette volna ki magát, ha arra kéri a húgát, hogy fedezze, de ebbe csak utólag gondolt bele. Ám Gingert sem ejtették a fejére. Karba fonta a kezeit, és félig felvont szemöldökkel nézte bátyja arcát.
- És te?- kérdezte végül bujkáló mosollyal.
- Közöd?- vigyorgott rá Ray, majd kivédte húga felé lendülő kezét egy szolid kis pofonnal, mire Ginger felmordult, és visszaadta.- Hé! Vigyázz az arcomra!
- Nárcisztikus pöcs - nevetett föl a lány, majd nagyot sóhajtott.- Na gut. Bemegyek, Nicki már vár. Holnap este amúgy buli lesz a Liberty Womanben, gondoltam szólok.
- A tipikus évkezdő, jaj-de-jó-arcok-vagyunk-buli?- fintorgott a fiú, mire Ginger bólintott.- Eh. Nem tudom, még meggondolom.
- Carpenterék zenélni fognak asszem - vont vállat Ginger.- Majd még beszélünk!- azzal lábujjhegyre állt, puszit nyomott bátyja arcára, és beviharzott az iskolába.
- Nem megyünk mi is?- szólalt meg rögtön abban a pillanatban Rory, aki most Vance-szel egyetemben Ray mellé lépett.- Vance jó helyet akar, mert nem bírja ki, hogy ne nézze folyton Tina Carpenter bögyeit.
- Kuss, Rory!- boxolta szelíden vállba a lányt Vance, mire amaz méltatlankodva ciccentett, Ray pedig felvonta a fél szemöldökét.
- Tina Carpenter? A rózsaszín hejdenagyonkeménykislányvagyok?
- Nem, az Sasha Weiss. - rázta a fejét Vance.- De Tina is rózsaszín hajú, és kevésbé degenerált, mint "Shark".
- Shark?- nevetett lesajnálóan Ray.- Szerencsétlen, ennek nem volt gyerekkora.
- Vagy már akkor is dark verseket írt a naplementéről - felelt nagy komolyságot tettetve Rory, mire mindhárman fölnevettek, és elindultak befelé, hogy aztán ismét szabad téren tegyék le magukat, voltaképpen az iskola udvarán.
Ray nagyot sóhajtva foglalt helyet a leghátsó sorokban, mint végzős, és az előtte ülő székének egyik vízszintes rúdjára pakolta a lábait. Amaz, egy fiatal, barna hajú, szemüveges lány, hátrakapta a fejét, hogy rápirítson, de amint meglátta Ray arrogáns képét, azonnal visszafordult.
- Pedig nem is mondtam semmit!- emelte fel szabadkozva a kezeit Ray, majd sóhajtott, és Vance-re nézett.- Jól látod azokat a dudákat?
- Egyelőre még nem... Vagyis...
- Ott jönnek, te fasz - ragadta meg Rory a könyökénél fogva, és a kapura mutatott. Vance és Ray egyszerre néztek oda, és mindkettejük szeme elkerekedett egy pillanatra. A vörös hajú a kis rózsaszín fruskát szemlélte meg alaposabban, Ray pedig Brittany-t, a nővérét.
Miközben arra gondolt, hogy a lány valójában nem is rossz bőr, felizzott benne a vak gyűlölet és düh. Jól emlékezett minden egyes összekapásukra, és arra is, hogy a lány nem igazán lopta be magát a szívébe.
- Ó, de bájosak - közölte végül hideg, kegyetlen mosollyal.- Kár, hogy idáig érzem a hullaszagot.

>*<

Tina először nem is értette, miért ráncigálja a nővére az egyik leghátsó sorba, és ülteti le azzal a tipikus „ne kérdezz semmit, csak tedd, amit mondok”- arcával, de aztán megpillantotta a mögöttük helyet foglalókat, s egyből elvigyorodott. Tisztában volt vele, hogy Brit milyen viszonyban van Raylen Faszavagyok Stonebury-vel, ás arra is rájött, hogy bizony, neki itt most küldetése van.
- Te, Brit – kezdte rémesen magas hangon, háromszoros hangerővel – Emlékszel arra a hapira, akit homlokon trafáltak egy golyóval? Gusztustalan volt, amikor szedték ki, csak úgy szörcsögött az agyveleje…
- Elvileg nekünk nem is kellett volna ott lennünk, de muszáj volt megnéznem, mekkora sapkát kell ráadnunk, hogy ne látszódjon a lyuk a fején! A rokonok meg ragaszkodtak az üvegkoporsóhoz!
- Ja, és az is valami kurva nagy volt, amikor apa véletlenül elejtette a rákos nőci vastagbelét! – Tina hallotta, amint Rayék kényelmetlenül helyezkednek a székeiken. Hátrafordult, rájuk villantotta legszélesebb mosolyát, majd így szólt:
- Ó, sziasztok, nem is vettünk észre titeket! Tudjátok, éppen a nyári munkánkról beszélgettünk, a hullaházban voltunk sminkesek. El sem tudjátok képzelni, milyen érdekes azt a sok belső szervet közelről látni! – azzal választ sem várva visszafordult nővéréhez.
- Hé, mi is történt azzal a nővel, aki úgy nézett ki, mint a föcitanár?
- Jaj, az autóbalesetes volt, teljesen szétroncsolódott az arca, semmit sem tudtunk vele kezdeni. De még így is pont úgy nézett ki, mint a vén Mrs. Greyham… – nevetett Brittany.
- Még jó, hogy nekem többnyire az ép hullák jutottak. Tudod, begyógyszerezés, végelgyengülés, halálra dugás…
- Mért mindig hozzám tolták be azokat, amelyikeknek némely végtagjuk hiányzott? Emlékszem, volt egy férfi, akinek a fa…
- Nem hagynátok abba? – fogyott el a háttérben ülő Raylen türelme. – Attól, mert nektek ilyen perverz hajlamaitok vannak, és inkább a hullákkal foglalkoztok az élők helyett, nekünk nem muszáj ezt végighallgatni, ugye?
Brittany meg sem fordult, csak a szeme sarkából pillantott osztálytársára.
- Tudod, a hullák jobb fejek, nem hallgatóznak, és nem pofáznak közbe.
Ray felől éppen érkezett volna valami frappáns visszavágás, amikor hirtelen felbukkant valahonnan Nina Vahlberg, és nagy hanggal Tina nyakába vetette magát.
Brit kénytelen volt a fülére tapasztani a kezét, ha életben akart maradni ebben a közegben. Alig várta, hogy Lauren előkerüljön, és végre beszélgethessenek. Egész augusztusban nem látta, és már nagyon hiányzott neki.
A diáksereg lassan elcsendesült, mikor az igazgató lépett fel a pódiumra. Rövid bevezető után felhívta a maga helyére az irodalomtanár Mr. Callert, aki egy vers felolvasásával kívánta felkelteni az érdeklődést, kevés sikerrel.
Brittany legalábbis egyáltalán nem figyelt, mivel folyamatosan barátnőjét kutatta a szemeivel. Lehet, hogy történt vele valami? A lány kezdett aggódni, és ezt húga is észrevette rajta.
- Mi az? – kérdezte Kristina a füléhez hajolva.
- Lauren – közölte a tényállást a lány, majd hozzátette. – Nincs sehol.
- Nyugi, nemsokára jönni fog… - vont vállat Tina. – Tudod, iskolaundor, meg ilyesmi.
- Aha – bólintott nyugtalanul Brit, majd próbálta elterelni a figyelmét.
Próbált a beszélő tanárra koncentrálni, de pár röpke perc után már elkalandozott. Hűvösen szemlélte az udvart, egy kissé kívülállóként. Jövőre elmegy innen. Ám addig még ki kell bírnia egy egész évet, és ha őszinte akart lenni magához, egyáltalán nem hiányzott neki ez a hely.
Hirtelen valami zizegni kezdett a ruhájában, majdnem felsikított, de aztán maradt a csendes összerezzenés. Maga alá húzta a lábait, és elővette a mobilját a melltartójából, nem zavartatva magát a tekintetektől. Ez volt az iskolai lányegyenruha egyik nagy hátránya – nem volt zsebe.

Elkéstem, itt állok a kapu előtt. Gyere ki, légyszi.
Lauren

- Na mi az? – suttogta Tina a fülébe.
- Elkésett – mosolygott Brit, és körülnézett. – Figyel valamelyik tanár?
A húga a nyakát kezdte nyújtogatni, aztán nemet intett.
- Most menj!
Brittany, jól tudván, hogy az összes közelben ülő diák figyelemmel kíséri magánakcióját, a legkisebbre összehúzva magát, kislisszolt a székek közül. Mikor majdnem észrevétlenül kijutott, szaladni kezdett, egészen a kapuig meg sem állt. Mikor meglátta az ott álldogáló Laurent, a göndör, barna haját, meg a fekete szemeit, kitört belőle a nevetés.
- Hogy lehetsz ekkora lúzer? Lekésni az évnyitót?
- Jól van, nem kell szívózni – vigyorgott vissza rá a lány. – Na, akkor bemegyünk, vagy nem?

>*<

Sasha mindig is utálta a tanévnyitó ünnepélyt, mivel ezzel kezdetét vette egy újabb unalmas tanév a Royston Collinsban. A végzős évfolyam számára az utolsó, nem mintha ez őt annyira érdekelte volna. Ásítozva indult megkeresni néhány barátját, de nem mondhatnánk, hogy túl messzire jutott.
- Sasha, várj egy kicsit.
Nem kellett megfordulnia ahhoz, hogy tudja, ki szólította meg. Daniel Fletcher, 26 éves fizikatanár, aki előző tanév óta dolgozik a Roystonban. Kitűnő tanár, ezt Sasha is tudta, ráadásul nem is nézett ki rosszul. Az alsóbb évfolyamokba járó lányok fele csorgatta utána a nyálát óráról órára, és talán ez volt az oka annak, hogy sokkal kevesebben aludtak el az órákon, mint korábban.
- Igen, tanár úr? - fordult hátra egy halovány mosoly kíséretében.
- Tanár úr? Pár napja még nem... - Sasha "fogd már be, te idióta" nézése elég sikeresnek bizonyult, mivel nem fejezte be a mondatot, hanem témát váltott. - Hallom volt egy kis gondod a hatóságokkal.
- Hát, igen, de már megoldódott. Kiderült, hogy csak félreértés volt. Semmi komoly.
- Biztos?
- Nos, ez a hivatalos verzió volt. Igazából az apám, mikor bejött letenni értem az óvadékot, adományozott egy kisebb összeget a kapitányságnak, amiért cserébe most nincs priuszom. Jut eszembe. - mondta és a zsebéből elővett egy kisebb köteg pénzt - Itt a részed. Köszi, hogy segítettél a múltkor.
- Szívesen, máskor is.
A háttérben időközben felbukkant Jenny, Karen és Josh, ezzel pedig megmentették a lányt a további kínos percektől. - Nekem most mennem kell, mert a többiek rám várnak. Órán találkozunk.
- A végzősöknek már nincs fizikájuk. - jegyezte meg nyugodt hangon, mert nagyon jól tudta, mire megy ki a játék.
- Oh, tényleg. El is felejtettem.
- Na persze. Majd beszélünk. - Daniel rögtön ezután a mondat után elindult az ünnepélyre. Nem lett volna szép dolog, ha tanár létére nem ér oda 5-10 perccel kezdés előtt.
Sasha magában tett egy már alig várom megjegyzést, majd a barátai felé indult. Még oda se ért, de Jenny már jó hangosan elkezdte faggatni.
- Ez az volt, amire gondolok?
- Fogalmam sincs, hogy a te beteg és perverz agyadban milyen elméletek születnek, de ha arra gondolsz, amire én gondolok, akkor nem.
- Tehát igen. - jegyezte meg viszonylag halkan Karen, amire Sasha csak egy bólintással reagált.
- Utállak.
- Tudod Jen, ezzel a suli negyede így van. Nyugodtan csatlakozz hozzájuk.
A 3 lány tudomást se vett arról, hogy már legalább a suli fele elfoglalta a helyét az ünnepélyhez, így ha Josh nem szól rájuk, akkor biztosan állva szenvedik végig az egészet.
Valamivel kezdés után Sash arra lett figyelmes, hogy Brittany kisurran a teremből. Lauren biztos elkésett - gondolta. Mivel mást nem igazán tudott csinálni, a bejáratot kezdte figyelni... Legalább azzal is ment az idő.

>*<

Ciro untakozva huppant le két lány mellé. Rájuk sem hederített, mivel éppen volt jobb dolga is. Ami azt illeti elhatározta hogy egész évnyitó alatt telefonálni fog. Hozzá is kezdett vagy öt perce, de még mindig nem akaródzott letennie.
- Megfojt a nyakkendő. Kapásból két rózsaszín hajú lányt láttam míg letettem a s.eggem, Lil, haza akarok menni!- hadarta kétségbeesve.
- Ciro, édes, ne nyafogj mint egy kislány. Év végén hazajössz, és vár az orvosi, és várlak én is. Ne csináld. Élvezd ki hogy nem ülök a nyakadon, és kapd el az egyik csajt.
- Nem akarok rózsaszín hajú lányt.
- Ciro...
- Rágó-rózsaszín. Az amerikaiak nem normálisak.- erre kapott pár nem túl kedves pillantást.
- Ha nem fejezed be a nyafogást, leteszem. Légy férfi. Csajozz kicsit.- a fiú elvigyorodott. Kifésülte az arcába hulló tincseket, és sóhajtott.
- Szeretlek. Egy csajom se mondana ilyet nekem. Csak te. Amúgy igen?- maga elé nézve mosolygott, és várta a választ, ami késett.
- Ciro, kicsit romantikusabb lánykérést terveztem. Mondjuk nem azt hogy a búcsúbulidról hazafelé jövet lehányod a cipőm, és utána megpróbálsz feltuszkolni egy kulcskarikát az ujjamra.
- Kérjelek meg újra? Veszek gyűrűt. Ígérem.- sóhajtás hallatszott a vonal túlfeléről.- Komolyan mondtam.
- Ciro, kérlek. Megijesztesz.
- Mivel?- érdeklődött.
- Hány éves vagy te elmebeteg? Tizennyolc. Én meg tizenhét, a férjhezmenetel érdekel most legkevésbé. Arról nem is beszélve hogy le kell tegyem.
- Lily...
- Ciro, nem akarok nemet mondani, de nem.- mielőtt a fiú megszólalhatott volna, már csak a csendet hallotta. Dühös lett, úgyhogy úgy döntött legyen amit Lily kér tőle. Rámosolygott a mellette ülő lányra, és eltekintett a rózsaszín fürtöktől.
- Cyrus Aaren Tormente.- nyújtotta a kezét. A lány mosoly kíséretében megrázta.
- Kristina Carpenter. Nem láttalak még erre, új vagy?- Ciro bólintott.
- Igen. Három hete jöttünk a városba.- a beszélgetésnek a torokköszörülő igazgató vetett véget. Ciro önelégült mosollyal fordult előre. Nem olyan nehéz barátokat szerezni.