Mit csináltam már megint?  Ahányszor Sirius a közelembe kerül, mindig teszek valami olyat, amiért örök életemben utálhatna, de ő nem teszi. Újra és újra megbocsát, és annyi jót tett értem!

Akkor sem értheti – szólalt meg egy kis hang a fejemben.

- De miért nem érti? – suttogtam. – Mert én nem mondtam el neki.

Nem is leszel képes rá – válaszolt gúnyosan a hang, ami a sajátom volt.

A nagyterem. Hogy mennyire utáltam ezt a helyet! Ott volt az a sok-sok ember, én meg már hetek óta a konyháról lopkodok. Már amennyire lopkodásnak számít, ha bemész egy almáért, és telerakják a zsebedet.

Csak álltam a bejárata előtt, tétovázva és remegve. Talán benn ül ő is? Minden bizonnyal, hiszen vacsoraidő van. De túl kell esnem ezen. A szemébe fogok nézni, olyan gyűlölettel, ami tőlem telik. Egy kicsit sem leszek megtört, és a szégyen sem látszódik majd rajtam. Eltervezni a dolgokat persze könnyű, véghezvinni annál nehezebb.

Beléptem az ajtón, és úgy éreztem, minden szem rám szegeződik. Igyekeztem csak előre nézni, tekintetemmel a fiúkat kerestem a Hugrabug asztalnál, majd egy kiáltásra jobbra fordultam. A griffendélesek üdvözöltek szorgalmas integetéssel, (kivéve persze Siriust, ő nem volt annyira lelkes) én visszamosolyogtam rájuk. Aztán kénytelen voltam balra nézni, mintha a fejem arra húzott volna.

Megkönnyebbülten felsóhajtottam. Lucius nem volt köztük.

Hálát adva az egeknek lehuppantam Ben és Aden közé. Ben másik oldalán pedig Joanna foglalt helyet. Kicsit balra, szemben Celia és Amos ült. Ahogy a lány észrevette, hogy ott vagyok, tüntetően a tökleve felé fordította minden figyelmét. Egy nagy levegővel tartottam vissza, hogy elfelhősödjenek a szemeim.

Beszéltek hozzám. Valami ostobaságról, talán kviddics volt a téma.

- Luc, szerinted?

- Hm? Bocsi Aden, nem figyeltem.

- Jellemző – mordult rám a fiú. – Mostanában mintha nem is lennél köztünk.

Fintorogtam egyet, de nem szóltam.

- Szerelmes vagy talán? – kérdezte vigyorogva Ben mire aztán megint összerezzentem, mint mostanában sokszor. Szerencsére nem vették észre, szóval küldhettem felé egy szokásos: „hülye vagy” pillantást.

Befejeztem az evészetet, igazából nem tartott túl sokáig, mert alig szedtem valamit. Szó nélkül felálltam az asztaltól, és otthagytam a még mindig bőszen csámcsogó többieket. Észrevétlenül slisszantam át az asztalok között, kiérve pedig felsóhajtottam: végre egy kis egyedüllét...

Ám ahogy felemeltem a fejem, egy acélszürke szempár nézett velem farkasszemet. A lábaim megremegtek, a tenyerem izzadni kezdett, és a tekintetem mindent tükrözött, csak gyűlöletet nem. Lucius szája gúnyos mosolyra húzódott, engem pedig megrohantak az emlékek, sikítani akartam... Ehelyett elsötétült a szemem, összehúztam a szemöldököm, és elnézve a fiú válla felett kikerültem, elsétáltam mellette. Éreztem, ahogy a tekintete égeti a hátam, lábam mégis határozottan vitt előre. Amikor azonban lefordultam a sarkon, megtámaszkodtam a falban; felesleges volt, mert összecsuklottam, szabad utat engedve könnyeim patakjának.

¤¤¤

Tudjátok, mi megy szenzációszámba a Roxfortban? Ha egy szelíd, csendes kis hugrabugos, olyan, mint Lucia Day vázákat hajigál a folyosón, közben pedig sír. Meg persze büntetőmunkát kap az átváltoztatástan tanártól, amiért rongálja az iskola berendezését.

- Mégis mi történt magával, Miss Day?! – kérdezte megrovóan, barna szakállát csavargatva Dumbledore az igazgatói irodában, ahova Mrs. Craine szállított be; a hosszú, piros műkörmös ujjai a karomra fonódtak, engem pedig kirázott a hideg.

Nem néztem rá, az ölemben nyugvó kezemet vizsgálgattam elmélyülten. Végtelenül szégyelltem magam, és a dühkitörésem is elmúlt már.

- Nos... – kezdte a professzor, miközben felállt, és leemelt egy nagy mappát a polcról, majd elém tette őket. – Szeretném, ha ezeket átnézné, és dátum szerint rendezné őket.

- Rendben, professzor – sóhajtottam lemondóan, és kezembe vettem az egyik poros pergament.

Egy óra múlva a szemem égett, a fejem sajgott, a dátumok összemosódtak a szemem előtt, én pedig még csak 1923-nál tartottam.

- Miss Day! – Felnéztem a papírokból. – Mára végzett – közölte fürkésző kék szemekkel Dumbledore.

Felálltam az asztal mellől, és az ajtó felé sétáltam.

- Lucia!– Ijedten fordultam meg, furcsa volt a szájából a keresztnevem hallani. – Van valami, amit el szeretnél mondani?

Pillantása most még mélyebbre hatolt, féltem, hogy látja a gondolataimat.

- Nincs – közöltem aztán zavartan, ő pedig bólintott.

¤¤¤

Az ágyamon heverésztem, összehúzott függönyök mögött, és sóhajtozva bámultam a felém boruló halványsárga muszlint. A jóleső gondolattalanság fekete legmélyéből durva dörömbölés rántott ki kegyetlenül. Ijedten felültem az ágyban, és eltelt jó fél perc, mire rájöttem, hogy csak egy bagoly kopog az ablakon. Feltápászkodtam, és kitártam az ablakot, amin késő novemberi, jeges szél fújt be, pár levelet is besöpörve a szőnyegre. A madár beröppent, én pedig gyorsan bevágtam utána az ablakot.

- Ulric! – simogattam meg a családi fülesbaglyot, miközben az hálásan huhogott. – Mit hozt...

Elakadt a szavam, és kitágult szemmel bámultam a füstölgő, vörös borítékra. Egy rivalló. A kezembe vettem, és nagy levegőt véve behunytam a szemem... Jobb, mintha felrobbanna.

- Lucia Virginia Day! – Anyám hangja úgy söpört végig a szobán, mint az előbb a jeges szélroham. – Mégis, mik ezek a jegyek?! Mi történt az eddigi jó jegyeiddel? Mi ez a sok lógás? Talán csak nem beleuntál a tanulásba?! Idefigyelj, kisasszony, ha sürgősen nem javítasz, és megbuksz, elhozunk onnan, és amíg dolgozni nem kezdesz, nem mehetsz sehova, megértetted?!

A rivalló halk pukkanással eltűnt, én pedig újra sírva vetettem magam az ágyra. Ez azonban nem tartott túl sokáig, hiszen pár percen belül elapadt az eső. Talán elfogytak a könnyeim, ami nem is lenne csoda. Ha anyám tudná, hogy miken mentem keresztül, semmi ilyesmit nem mondana; ezzel nyugtatgattam magam.

Egy kétségbeesett mordulással bokszoltam bele a párnába. Nem élhetek így, hogy minden nap pokolként zajlik le! Azt hiszem, valahol itt borult ki a bili. Fordulópont jött, valahogy már nem bírtam tovább, hogy örökké sajnáljam magam, hogy mindig a történteken töprengjek. Végül is, mi változott, mióta...? Olyan ez, mint egy haláleset. A gyász ott van a szívünkben, de élni kell tovább... Meg kell próbálnom, azzal nem jutok előbbre, ha folyton csak bőgök, és életem szörnyűségén töprengek. Megint felpattantam, útjára eresztettem Ulricot, és rendbe szedtem magam úgy-ahogy. Eldöntöttem, hogy kiszellőztetem a fejem, és sétálok egyet a hidegben. Felszaladtam az alagsorból a bejárati csarnokba, ahonnan a tölgyfaajtó felé indultam. Hirtelen azonban egy kéz súlyát éreztem a vállamon, és ahogy megfordultam, a legelső ami a szemembe tűnt, az a szőke lobonc volt.

- Sherry? – kérdeztem meglepődve.

- Hugi... Hogy nézel te ki? – mért végig a nővérem kék szemével.

- Mi az hogy...

- Fel van dagadva a szemed, piros az orrod, és rettenetesen sápadt vagy.

- De hát már tettem fel púdert...

- Szerintem rajtam kívül senkinek sem tűnik fel. De elfelejted azt az aprócska tényezőt, hogy a nővéred vagyok... Gyere, sétáljunk egyet, és elmondod. – Azzal karon ragadott, és magával vonszolt az udvarra.

A ruháim alá bebújt a csípős hideg, az ég színtelen volt, felhő borította. A nap homályos foltként pislákolt odafenn, száraz leveleket söpört a szél a rengeteg felől. Sherry fázósan bújt hozzám, miközben a tó felé sétáltunk.

- Figyeltem ám, hogy mostanában... hm... eléggé összetörtnek tűntél. Meglátogattalak ám az ájulás után... Olyan furcsa voltál, ahogy feküdtél ott eszméletlenül, mint egy... halott – mondta megborzongva.

Hogy a hidegtől-e, vagy sem, nem tudom.

- Csak... Úgy éreztem, a tanulás miatt nagy a nyomás... És aztán...

- Luc – ragadott meg a vállamnál fogva. – Sosem tudtál hazudni – bámult rám jelentőségteljesen.

Felsóhajtottam. Elvégre ő a nővérem! De mi van, ha... Elhatároztam magam, méghozzá a legönzőbb módon: ha elmondom, könnyebb lesz a lelkem talán, ha csak egy kicsit is.

- Sherry – mondtam ki a nevét, hogy egész komolyan gondolja. – Akkor szentül meg kell esküdnöd, hogy nem mondod el senkinek, soha, semmilyen körülmények között.

- Hát úgy ismersz te engem? – kacagott fel.

- Ez most tényleg nem vicc – néztem rá, mire elkomolyodott. – Megesküszöl?

Egy pillanatig hallgatott, majd megszólalt:

- Meg.

Vettem egy mély levegőt.

- Engem... – Mintha a lelkem kiszállt volna a testemből, és kívülállóként nézte volna az eseményeket. A száj, amely beszélt, nem az enyém volt, a szavak most valaki mástól jöttek. – Megerőszakoltak. Lucius Malfoy.

Sherry hidegtől pirospozsgás arcából szinte egy szempillantás alatt szökött ki a vér, éreztem, ahogy ujjait a vállamba vájja.

- Te ezt most... komolyan mondod? – hebegte, mire bólintottam.

- Sajnálom – mondta, miközben elengedett, és elindult a kastély felé.

- Mit? – kérdeztem ijedten.

- Sajnálom, hogy megesküdtem, de most elmondom Dumbledore-nak. Annak a rohadéknak bűnhődnie kell – mondta hátra sem nézve.

- Ne! – sikoltottam fel, és utána rohantam, majd hátrarántottam. – Sherry, megígérted! – tekintettem fel rá könnyektől fuldokolva.

Pár pillanatig némán néztünk egymásra, majd nővérem szorosan magához ölelt, miközben hallottam, hogy halkan sír, a válla rázkódott. Megdöbbentem, még sosem láttam tőle ilyesmit. Azt hittem, sebezhetetlen... És most miattam könnyezik. Zokogni kezdtem, de ezek most nem szomorú könnyek voltak – rájöttem, Sherry magáért nem képes sírni, csak azért, akit szeret.