- Adava... Kedavra. – Behunytam a szemem.

A pálca megremegett a kezemben, de semmi más nem történt. Ugyanúgy fájt minden továbbra is, ahogy eddig. Semmi sem változott. Csak annyi, hogy még biztosabb lettem benne, hogy semmit sem érek.

Hogy lehetne végre úgy tennem, mintha semmi sem történt volna? Kitörölni azt a délutánt? Úgy éreztem, ha valaki nem öl meg most, szétrobbanok.

A legfurcsább pedig az, hogy nem sírtam. Már nem... Túljutottam régen azon a fázison, amikor azt reméltem, a sírás bármin is segít.

Kinyitottam a szemeimet, és tekintetem elsiklott a távolba, ki az ablakon, a messzi egekre. Ki tudja már, melyik toronyban álltam, de azt tudtam, innen már csak lefele vezet lépcső.

Az ég sápadtan terült el a kastély felett, sűrű, habos felhőkkel beborítva, acélszürkén... Acélszürkén...

A hányinger kerülgetett, elfordultam a falak irányába, ám ott még ennél is fájdalmasabb látvány várt: a saját tükörképem.

A szemem zölden világított, határozottan zölden. Talán örökre ilyen marad? A változás nem mindig rossz... De esetemben annál is szörnyűbb. Sápadtnak láttam magam, vékonynak, csúnyának, megalázottnak... Megtörtnek. Undorodva fordultam el megint, néhány üres festmény, alakok nélkül bámult vissza rám.

Hátamat a kemény falnak vetettem, és mélán lecsúsztam, összehúzott térdekkel ülve így.

Tegnap délután óta a percek olyan lassúsággal teltek, mintha valaki direkt húzná őket. Emlékek rohantak meg, újra átéltem minden szörnyűséget, amit egy nappal ezelőtt.

Láttam, ahogy felkelek, de már nincs ott senki. Járni alig tudtam a fájdalomtól, csak a boltívig jutottam, alatta összeestem...

Megtaláltak, bevittek a gyengélkedőre. Eszemben sem volt ott maradni. Siriusék már csak akkor jöttek látogatóba, amikor az ágyam üresen tátongott. Celia felém se nézett. Adenről és Joannaról tudtam, hogy bejöttek, üzenetet hagytak nekem, Ben pedig egy doboz csokibékát. Celia semmit. Be sem jött hozzám.

Düh lángolt fel viharos hirtelenséggel bennem, de már Lucius iránt. Legszívesebben addig fojtogattam volna, amíg... Érezze ő is, hogy fáj. Elkeseredetten zengett a fejemben egyetlen szó: miért?

Miért pont engem? Tudtam persze, hogy közel sem én leszek az utolsó, és az első sem én voltam. Vajon hány lánynak fogja még így tönkretenni az életét?

Ez dühített a legjobban... Nem tudom őket megvédeni, tehetetlen vagyok, hallgatnom kell...

Nem mintha félnék Luciustől. Megölhetne, engem már nem riaszt a halál. Az igazság az, hogy nem akarom, hogy bárki megtudja, miként alázott porig.

Utolsó, gyenge senki vagyok. Ökölbe szorult a kezem, a pálca koppanva gurult el mellettem a padlón.

- Luc?

Felkaptam a fejem, de nem néztem hátra. Enélkül is tudtam jól, hogy ki áll a lépcsőn. Hogyan talált rám? Miért jött ide?

Nyeltem egyet.

- Menj el... kérlek – hangom alig volt több erőtlen suttogásnál.

Láttam magam előtt, ahogy Sirius szemöldökei összeszaladnak, és közelebb lép. Egy rövid pillanatra a mosoly halvány, kísérteties árnyéka szaladt át az arcomon, de ahogy jött, el is tűnt. Tudtam jól, hogy a fiú nem fog tágítani.

Megkerülve engem elém lépett. A haja kócos volt, tekintete aggódó. Szemei kérdéseket tettek fel nekem, ahogy lenézett rám, néma kérdéseket, amikre nem akartam válaszolni. De azt hiszem, ezt ő is látta. Megijedt, ahogy rám nézett... Látta a gyökeres változást, látta hogy valami más.

Nem szólt egy árva szót sem, és ezért annyira hálás voltam neki... Egyszerűen csak letelepedett mellém, és átkarolt. A vállára hajtottam a fejem, és behunytam a szemeimet.

¤¤¤

Másnap egész későn ébredtem, az összehúzott függönyöm mögött. Egyetlen, óráknak tűnő percre nem gondoltam semmire, és ez annyira jólesett a lelkemnek, hogy elhatároztam, rendben lesz minden... Rendben lesz.

Egészen addig így gondoltam, amíg fel nem álltam. Ekkor olyan fájdalom hasított az ölembe, hogy halkan felsikítottam, és visszahanyatlottam az ágyra. Pár könnycsepp hullott a takaróra, ahogy lefolytak az arcomon. A szobában szerencsére nem volt senki, de az arcom így is lángolt a szégyentől, a lelkem marcangolta.

Az asztalon ott feküdt egy gyűrött, könnyfoltos pergamen. Jól tudtam, mi van ráírva, órákig ültem fölötte.

„Anya és Apa! Elhagytam a Roxfortot, de tudjátok, hogy azért megvagyok. Egyszer talán hazaérek, és mindent elmondok, ha lesz elég erőm. Puszil benneteket és Sherryt: Lucia”

Csak egy bagoly kellett hozzá, és örökre elmenekülhetek a problémáim elől. Nem kell senki szemébe néznem... Csak a sajátomba. De pár év, és megoldom.

Határozottan felálltam újra, és nem törődve a fájdalommal az asztalhoz léptem. Kezembe vettem a levelet...

És kettétéptem. Mert volt valaki, aki reményt adott.

¤¤¤

Rápillantottam az órára. Tíz perc, és bűbájtanom kezdődik... Talán ideje lenne bemenni, hosszú napos lógások után. De vajon van erőm ehhez? És ha találkozok a folyosón vele?! Lehet, hogy megölném... Nem, még ahhoz sem méltó, hogy hozzáérjek.

Egy fájdalmas nyögéssel feltápászkodtam, és kisétáltam a szobából. A klubhelység szinte teljesen üres volt. Sóhajtottam egyet. Aden, Jo és Ben folyamatosan levelekkel bombáztak, hiszen egyikőjük sem látott már napok óta, Celia sem igazán sokszor, hiszen mindig elbújtam valahol... Ő azonban nem volt kíváncsi rám.

Nagy nehezen eljutottam a bűbájtan teremig, ahol már kezdtek gyűlni a diákok. Legszívesebben azonnal megfordultam és elfutottam volna, de erőt vettem magamon.

Egybevont óránk volt a Hollóháttal, mégsem volt minden pad tele. Leültem egy üresbe, a leghátsó sorba, és csendesen figyeltem a többieket. Nemsokára Flitwich professzor is megérkezett, apró lábain kacsázva lépett be a terembe, majd egy sipító köszönés után felállt a könyveire, és belefogott a magyarázatba. Alig emeltem írásra a pennámat, levél érkezett egy kis varázsrepülővel.

Nagyon rosszul nézel ki. Hova tüntél? Mi van egyáltalán?

Ben (és Aden)

 – állt más írással odafirkantva.

Arcomon halvány mosoly futott végig. Na igen, Ben nem volt soha a helyesírás bajnoka.

Csak egy kis lelki válság...

Elgondolkodva megrágtam a pennám végét. Érdemes Cel-re kennem az egészet? Megérdemelné. De nem, nem ezért osztottak a Hugrabugba.

Csúnya volt az az ájulás, és féltem, hogy búcsút kell vennem tőletek. De minden megoldódott.

Luc

Elindítottam a repülőt, amilyen óvatosan tudtam, aztán megint a professzorra figyeltem.

A tanóra hamarosan véget ért. Mindenki nyüzsögve özönlött ki a teremből, én a sor végén hagytam el a helységet. Nemsokára két arc nézett szembe velem.

- Megvagy! – mondta diadalmasan Aden, és karon ragadott.

- Akkor tényleg minden oké? – kérdezte Ben az arcomat fürkészve.

- Persze – próbáltam meggyőzően és határozottan beszélni, de én is hallottam, hogy nem ment. – Csak még egy kicsit gyenge vagyok.

- Mitől ilyen méregzöld a szemed? – szegezte nekem a kérdést hirtelen Aden.

A szívem fájdalmasan dobbant egyet. Nyeltem, majd válaszoltam neki.

- Az ájulás... Sok mindent megváltoztatott.

Komolyan, már lassan kezdem sajnálni szegény ájulásomat. Mindent ráfogok, ahelyett, hogy elmondanám bárkinek is az igazat...

- Na, mi megyünk... – sóhajtott Aden. – Még el kell intéznünk a büntidogánkat.

- Jó legyél, kislány – mondta Ben, miközben hátba veregetett.

- Sok sikert nektek – mondtam egy halvány mosollyal. – Ja és Ben... A tűntél hosszú ű.

Ahogy a fiúk lefordultak a sarkon, nem is volt időm hálásnak lenni, egy hang ütötte meg a fülemet.

- Luc? – Már megint.

- Sirius! – fordultam meg csillogó szemekkel a közeledő fiú felé. – Hol vannak a többiek? – tettem hozzá homlokráncolva.

Sirius zavartan a füle mögé simította a haját.

- Megkértem, hogy ne jöjjenek...

Hajaj. Most következik az, hogy beszélnem kell veled, és nekem bármit elmondhatsz. Pedig annyira örültem neki, hogy a múltkor nem kellett semmit kifejtenem... És ez többet jelentett mindennél. Sóhajtottam.

- Gyere. – Sirius megragadta a kezem, ahogy az imént Ben tette, és magával vonszolt vissza, az üres terembe.

Ki-be. Mi vagyok én, kakukkos óra?!

- Tudod – kezdte, mikor behajtotta maga mögött az ajtót. -, azt hittem, képes leszek rá, hogy ne kérdezősködjek, de nem megy.

- Hát... – A talárom szélét gyűrtem. – Csak a Cel-es dolog miatt... Tudod hogy van ez... – próbáltam meg mosolyt erőltetni az arcomra.

A fiú szénfekete szemöldökei összeszaladtak.

- Tudom, hogy van ez... És ez nem az volt.

Ki a fene gondolta volna, hogy egy ilyen beképzelt fiú ennyire empatikus? Az közös vonás lenne velem?

Sóhajtottam.

- Nézd... – Hangom olyan lány hangja volt, aki kicsit sem hasonlított rám ezelőtt. Meggyötört volt, megtört, fáradt. – Nem mondhatom el neked, mert...

Mert elég valószínű, hogy megölnéd Luciust... Illetve csak próbálnád, de minden bizonnyal visszafelé sülne el. Ez az. Tapossunk bele annak az önbecsülésébe, aki visszaadta a tiédet.

Nem folytattam a mondatot, csak lehajtottam a fejem, szemeimet a földre szegeztem. Hallottam, ahogy Sirius közelebb lép hozzám, és kezével megemeli az államat, hogy a szemébe nézzek. Egyre közelebb hajolt hozzám, de én nem tudtam behunyni a szememet...

Hirtelen bevillant egy kép, a nem is olyan távoli múltból, olyan élesen, hogy összerezzentem, és kitéptem magam Sirius szorításából. Elfordított arccal nyitottam ki az ajtót, és elrohantam...