Ezt a versemet egy csomó ideig kellett keresgélnem, ugyanis nem volt fent sem a gépen, sem papíron nem volt meg, a bravó fórum témáit kellett átnyálaznom érte, de megvan, itt van, és ide is felrakom, hogy meglegyen. Ennél is hangsúlyozom, hogy nem valami depressziós állapotomban írtam, semmi öngyilkos hajlamom nem volt, csak megírtam.

Úton a fény felé

Letérdelsz mellém,
aztán lassan eldőlsz
Szemeidből kihúny a fény
Vége. Nem szenvedsz többé.
Mozdulatlanul fekszem,
Érzem, kínzó fájdalom járja át a testem...
De TE itt vagy mellettem

Megérintelek.
Arcod nyugodt, meleg
de nem csapom be magam.
Elmentél, s én magadra hagytalak...
Lassan fáradok,
nem fáj már semmi...
Aztán meglátlak, mosolyogva integetni.
Nekem.
Odasétálok, s megfogod a kezem.

A mögötted világító fényre nézek
Érzem, többé semmitől sem félek.
Más világ vár odaát.
Egy boldog hely, ahol nincs viszály.
Jobb lesz, tudom.
Rádnézek, s végleg megnyugszom.

Együtt indulunk el,
Messze van a fény, mit követnünk kell,
közben elgondolkodom...
Miért vagyunk itt?
Kitartóan megyünk.
Egyetlen hibánk, hogy szerettünk
Mondom magamban,
aztán megint feléd nézek,
egy mosolyt remélve,
s meg is látom.
Elérjük a fényt.
Ha fájt is, már nem bánom,
mert ami ott vár, jutalom...