November 21.

Már egy hete ébren vagyok! Most mondd meg, halálra unom magam… Habár nem tagadom, azt imádom, hogy mindenki helybe hozza nekem a kaját, nap mint nap látogatóim vannak, akik mind értem aggódnak, de azért ők sem lehetnek itt mindig, és tényleg kezd hiányozni a baldachinos ágyam… Sokkal kényelmesebb, mint ez a gyengélkedő-béli rácsos ágy.

Az állapotomról; mostmár fel tudok állni, tudok járni, meg minden, szóval egyre erősebb vagyok. Ha akarnék, ki tudnék menni, de hova menjek, és legfőképpen, hogyan, ha nem akarom, hogy észrevegyenek? Na, ezért kezdtem el bűbájtan- és átváltoztatástan-tankönyveket olvasni. Gondoltam, hátha találok bennük valami jó kis varázsigét, amivel észrevétlenül le tudnék szökni a konyhába. Így hát szabadidőmben ezeket a műveket forgattam, és legnagyobb megelégedésemre több hasznos bűbájt is találtam benne, amit még év végén fogunk tanulni. De a legjobb mégiscsak a rémdenevér-rontás volt, el is határoztam, hogy legközelebb nem felejtem el kipróbálni az első útba eső skorpión. Illusztrálták is, olyan, mintha ezer apró denevér csipkedné az arcodat, belekapaszkodna a hajadba, satöbbi, satöbbi, egyszóval rendkívül hasznosnak találtam.

Egyik délután viszont már végképp elegem lett abból, hogy minden van, csak az nincs, ami kellene.

Aztán hirtelen eszembe jutottak apa történetei. Hiszen ők is sokszor titokban ide-oda belopóztak! De mivel?

Láthatatlanná tévő köpennyel.

De honnan a francból szerezzek én olyat? Jó, persze, kérjem el apától… De… odaadná? Végülis, ha mondanám neki, hogy hullára unom magam…

- Madam Pomfrey! – mivel senki sem válaszolt, kicsit hangosabban szólaltam meg:

- Madam Pomfrey, itt van? – semmi.

- Madam Pomfrey, mindenem fáj, haldoklom, segítsen!

Na, erre már felemelte a terjedelmes hátsóját. Szabályosan berontott a kórterembe, és az ágyamhoz futott. Én meg mosolyogva néztem rá.

- Levelet szeretnék írni, felkelhetek, hogy elmenjek a bagolyházig?

- MS. POTTER! Szórakozik velem? Elkezd ordítozni, hogy haldoklik, utána meg közli, hogy baglyot akar küldeni? Mi vagyok én, a rabszolgája?! Egyébként meg a válaszom: kizárt dolog. Egy tapodtat sem mozdul innen, amíg meg nem gyógyul! De ha már itt vagyok – itt sóhajtott egyet – kicserélem az ágyneműjét. Üljön át a másik ágyra!

- Nem lehet – feleltem halál komolyan.

- Na idefigyeljen…

- Maga mondta! – vágtam közbe. Nem érdekelt, mennyire vagyok szemtelen, csak fel akartam bosszantani az öreglányt. Idegesített. Mardekáros hajlamok? Lehet, de élveztem.

- Mit mondtam? – kérdezte vészjóslóan.

- Azt, hogy nem mehetek sehova – vállat vontam, és olyan hangnemben folytattam, mint ha egy kisgyerekhez beszélnék, akinek el kell magyarázni, hogy egy meg egy az kettő – ergó, egy lépést sem teszek az ágyamról.

- Ne pimaszkodjon! – kiáltott.

- Szófogadó gyerek vagyok – mosolyogtam rá kedvesen.

- Hát jó. Nekem mindegy. Akkor nem cserélem ki az ágyneműket.

- Ahogy akarja – feleltem, és belemerültem a bűbájtan-tankönyvembe.

Ekkor eszembe jutott, mit is akartam eredetileg, ezért a javasasszony után szóltam:

- Akkor szerezzen nekem baglyot!

- Hívja ide a sajátját!

- Úgysem hallja meg egy bagoly, ha hívják – bosszankodtam. Mért nem tud egyszerűen bólintani, és hozni egy rohadt madarat, könyörgöm!

- Jó, hozom – kiabálta dühösen, és két perc múlva már egy uhuval a karján tért vissza.

- Köszönöm!

- Szívesen – felelte gúnyosan, aztán kifarolt a teremből.

Gyorsan megfirkantottam a levelet. Kábé így hangzott:

Kedves Apa,

Már sokkal jobban vagyok, örülök, hogy itt voltál, amíg nem voltam magamnál. Csak egy problémám van: nem mehetek ki a gyengélkedőről. Halálra unom magam, de tényleg! Aaannyira szeretnék néha kimenni, persze nem a parkba, csak megmozgatni magam, de Madam Pomfrey nem enged ki! Na, és itt az oka, hogy miért írtam neked: el tudnád küldeni a láthatatlanná tévő köpenyedet? Kééérlek, tegyél jót velem, per pill ez minden vágyam! Najó, nem minden vágyam, de a legnagyobb. Hidd el, nem csak nekem tenne jót, ha kimehetnék; a javasasszonynak is az idegeire megyek.

Szóval akkor bagolyfordultával várom a köpenyt! Köszönöm!!

Rowan

Ráírtam a borítékra, hogy Harry Potter, rákötöttem a bagoly lábára a levelet, aztán unalmamban azt figyeltem, mennyi idő alatt tűnik el teljesen a szemem elől a madár. Szerencsétlen elég lassan repült. Biztos öreg már. Ahogy figyeltem, valamivel fiatalabb, mint Hedvig, apa baglya, amit már nem is használ. Az a madár is csak azért van meg még, mert apa annyira szereti, mint ha a legjobb barátja lenne. De leveleket már nem nagyon tud hordani. Pedig szegény Hedvig próbálkozna, nem adja fel, továbbra is postáskodna. Egyszer apa Lizával akarta elküldeni egy levelét a minisztériumba, erre Hedvig megtámadta Lizát. Két hétig kezeltük az eset után.

Hedviget.

___________________________________________________________________________

Október 30.

Úgy tűnik, az a bagoly mégsem volt olyan lassú, vagy legalábbis ma reggel már itt ült az éjjeliszekrényemen. Mikor felkeltem, azonnal észrevettem, annak köszönhetően, hogy a drága örömében huhogni kezdett. Mondhatom, szép kis ébresztő. Ásítozva feltornáztam magam, de azonnal kipattantak a szemeim, amint megláttam a levelet. Lekaptam a bagolyról, aki hálásan elrepült (tényleg hálás volt, láttam rajta, hogy örül, hogy felébredtem végre.) vissza a helyére. Vagyis gondolom, hogy oda. De nem is ez a lényeg, abban a pillanatban ez érdekelt a legkevésbé. Feltéptem a borítékot, és elolvastam a levelet:

Kedves Rowan,

Hát igen, megértem, hogy unalmas lehet! Sajnos én is saját bőrömön érezhettem ezt, éppen ezért elküldöm neked a köpenyt, de csak akkor, ha megígéred, hogy nem csinálsz semmi ostobaságot, és megpróbálsz normálisan viselkedni, hogy Madam Pomfrey ne miattad végezze a Szent Mungóban! Vigyázz a köpenyre, és figyelj oda, hogy ne vegyenek észre! Ha végigolvastad a levelet, ki kell mondanod egy bűbájt, és megjelenik a csomag. Csak azért van ez az óvatosság, mert értékes holmi, és nem örülnék, ha illetéktelen kezekbe jutna. A varázsige: Findito! Utána ki kell mondanod a keresett tárgy nevét. Hasznos bűbáj.

Ölel: Édesapád

Elővettem a varázspálcámat, és még egyszer elolvastam a varázsigére vonatkozó részt. Ezután csak úgy találomra felemeltem a pálcát, és kimondtam: Findito láthatatlanná tévő köpeny!

A következő másodpercben megjelent az ágyam végében egy ezüstös színű csomag. Kinyitottam, és egy igen könnyű, gyönyörű köpenyt tartottam a kezemben. Olyan boldogan szorítottam magamhoz, mintha a tulajdon gyermekem lenne. Visszamásztam a helyemre, és a takaróm alá rejtettem. Legszívesebben most azonnal kipróbáltam volna, de előbb keresnem kellett egy olyan varázsigét, amivel meg tudom akadályozni, hogy a nagy fenekű javasasszony észrevegye, hogy eltűntem…

IGEEEN!! Támadt egy hiper-szuper fantasztikus ötletem! Na, meghajoltok? Szobrot kérek! De minimum vastapsot! Heheee, az öreg Pomfrey, ha kis szerencsém van, nem veszi észre, hogy egy-egy órára ellógok a gyengélkedőről…

Na igen, ez az egy nem tetszik. Hogy mindössze egy órám lenne… de sebaj! Egy kis sétához ez is bőven elég, egy rémdenevér-rontáshoz meg még sok is!

Nah, szóval a terv a következő: lemásolom magam.

Áááh, igen, köszönöm, taps, köszönöm, köszönöm! Meghajolok. Erre is, arra is. Köszönöm!

Csak az a baj, hogy nem emlékszem a varázsigére, pedig tudom, hogy találkoztam vele valahol…

Egy kis ideig keresgéltem, aztán a bűbájtan könyvben akadtam rá.

Copiliarmus

Középkorban elterjedt varázslat, feltalálója Arthur von Heiderfrend, aki elárulta a királyt, emiatt pedig börtönbe zárták azzal a szándékkal, hogy fejét veszik. Heiderfrend ezt a bűbájt a cellájában dolgozta ki, azzal a pálcával, amit az egyik börtönőrtől lopott el. Lemásolta magát egy órára, és megszökött a börtönből. A bűbáj helyes végrehajtása: a lemásolni kívánt tárgyra „huss és pöcc” (lásd Vingardium leviosa) mozdulat kíséretében kimondjuk a varázsigét. A személy/tárgy egy órára lemásolja önmagát. A lemásolt egyén nem képes önállóan cselekedni, de ha bármi történik vele, azt megérzi a bűbáj végrehajtója.

Szuper. Lemásolom önmagam! A vén javasasszony sosem fog rájönni, mert a lemásolt önmagam aludni fog, és tuti nem kelt fel, vagy ha igen, legalább megérzem.

Huss és pöcc, aztán kimondtam a varázsigét: Copiliarmus! Ekkor hirtelen rám tört a hányinger. Úgy éreztem, szétszakadok, egy borzalmas erő feszítette belül minden porcikámat. Kétrét görnyedtem (már amennyire ezt ülve meg lehet csinálni), aztán egyszer csak vége lett. Felnéztem. Még mindig remegtem egy kicsit, de ez rögtön elmúlt, és a döbbenetről tátva maradt szájjal meredtem az előttem álló alakra.

Én voltam.

Hihetetlen látvány volt. Felkeltem az ágyról, és körbejártam magamat.

Úristen. Tényleg így nézek ki? Na jó, rendben, annyira nem szörnyű.

Aztán persze feleszméltem, és rájöttem, hogy az egy órából már letelt 7 perc. Összekaptam magam, lefektettem a másolatomat az ágyamba, magamra öltöttem a láthatatlanná tévő köpenyemet, aztán sietős léptekkel távoztam.

Hova menjek először?

Egy hirtelen elhatározással sarkon fordultam, és eredeti irányomat megváltoztatva a konyha felé indultam. Szerencsére senkivel sem találkoztam, habár egy ízben az egyik portréban szereplő alak gyanúsan utánam fordult. Ezek keresztüllátnak vajon az ilyen köpenyeken? De végül nem szólalt meg, csak felhúzta az orrát, és visszaült bársony karosszékébe.

A zöldséges festményhez érve levettem a köpenyt, majd megcsiklandoztam a körtét. Türelmesen vártam, amíg megjelent a kilincs, aztán határozott mozdulattal lenyomtam azt, és beléptem az ajtón.

A négy házat és a tanári asztalt most semmilyen teríték nem fedte, a házimanók egy része a vacsorát készítette, a másik része pedig valószínűleg a kastély különböző részeiben takarított. Megjelenésemre vagy tizenöten körém gyűltek, és kérdezgették, mit kérek. Egyikük, aki legnagyobb meglepetésemre ruhát viselt (habár elég érdekes összeállításban), közelebb furakodott, olyan mélyen meghajolt, hogy az orra a földet súrolta, majd megszólalt:

- Dobby vagyok, kiasszonyka, Harry Potter úr jó barátja.

- Hiszen én már hallottam rólad! – kiáltottam fel boldogan, amikor meghallottam a manó nevét. Dobby. Apa róla is mesélt sokat.

- Hallottátok ezt? – itt büszkén körbenézett, és kidüllesztette a mellkasát – Harry Potter úrfi mesélt rólam a lányának! Mit hozhatok?

- Hát öh… Az az igazság, hogy valami fánk-félét szeretnék, ha nem túl nagy gond…

Dobby felugrott, tapsolt egyet, és sipító hangján ezt mondta:

- Megtiszteltetés, hogy kiszolgálhatom, kisasszonyka!

- Köszönöm! – rikkantottam, és lehuppantam egy székre. Fél perc sem telt el, és Dobby egy jókora képviselőfánkkal tért vissza. Boldogan vetettem rá magam, a manóknak öröm volt nézni is. Miután jóllaktam, döbbenten néztem az órámra: öt percem volt, hogy visszaérjek a gyengélkedőre. Kapkodva felvettem a köpenyt, és futva távoztam a konyhából. Szinte a végtelenségig rohantam, amikor megláttam a gyengélkedő fehérre meszelt ajtaját. Lefékeztem, halkan belopóztam, és még éppen láttam, amint lemásolt testem köddé válik a takaró alatt.

Bebújtam az ágyba, pont jókor, mert jött Madam Pomfrey.

- Áh, csakhogy végre felébredtél! Itt a vacsorád.

- Köszönöm Madam Pomfrey.

A javasasszony csak felmordult, és kiment. Lehet, hogy nem kedvel. Talán idegesítem? Vigyor. Mindenesetre az ételnek már a látványától is felfordult a gyomrom. Tele voltam fánkkal. Így hát fogtam szépen a tálcát, és az egészet beraktam az ágy alá, remélve, hogy nem néz be oda senki.

Este megint jót aludtam, mint eddig mindig. Érdekes, apa mindig azt mesélte, mennyire utált itt feküdni naphosszat, de én élvezem, hogy kiszolgálnak…

___________________________________________________________________________

Október 31.

Ma éjjel megint megpróbáltam kiszökni. Napközben akartam, de Pomfrey folyton ott járkált körülöttem, ráadásul bejött Lin és Kitty. Samet már nem is tudom, milyen régen láttam… Fogalmam sincs, mi lehet vele. Tudnám értékelni, ha egyszer-kétszer benézne, hiszen elvileg a legjobb barátnője vagyok. Amikor legutóbb itt volt, azt mondta, nem sokára megint meglátogat, csak rengeteg büntetőmunkára hivatalos, úgymond. Ha lesz alkalmam, megkérdezem Lint, mi igaz ebből. Na de most elkanyarodtunk a témától. Szóval a vén nyanya folyton előttem lábatlankodott, és csak este 10-kor ment el aludni. Még olvastam, vártam, satöbbi, nem tudhattam, milyenek az alvási szokásai, magyarul mennyi időre van szüksége ahhoz, hogy el tudjon aludni. Tekintettel hajlott korára, szerintem hamar beájult, de sosem árt az óvatosság.

Ugyanúgy, mint legelőször, tökéletesre sikerült a varázslat, az ál-Rowan hajszálpontosan úgy nézett ki, mint én. Szépen befektettem az ágyba, aztán fogtam a láthatatlanná tévő köpenyemet (jó,jó, apáét, de ez olyan menőn hangzott…), és kislisszoltam a kórteremből. Útközben elhaladtam a javasasszony szobája előtt is; nem tudtam nem észrevenni, hogy úgy horkol, mint egy seggrészeg troll. Kíváncsi lennék, volt-e valaha is férfi, aki ezt kibírta…

Lassan, minimális zajt csapva lépdeltem a folyosókon, a Hollóhát klubhelyisége felé. Lépcsőt másztam, és erről eszembe jutott a balesetem: ha elfelejtettem volna megemlíteni, már eszembe jutott minden kis részlet. Igazából nem lepődnék meg rajta, ha Nathaniel egy darabig nem állna velem szóba, de hogy még az sem érdekli, mi van velem? Elvégre megmentette az életemet! Azaz, gondolom, hogy ő volt, mert a történetnek ezt a részét Lin mesélte. Én csak arra emlékszem, hogy egy szőke, halvány alak varázspálcával… Szinte megéreztem, amikor azon a bizonyos lépcsőn haladtam el. Magam előtt láttam a zuhanást, de persze ez nem emlék volt, inkább kivételes fantáziámnak köszönhető. El tudtam képzelni, amint átesek a korláton, és csak zuhanok, zuhanok megállíthatatlanul… Megkönnyebbültem, amikor végre magam mögött tudtam ezeket a területeket. Kicsit féltem a lépcsőtől. Talán emiatt kialakult valami enyhe fóbia… Ha jobban belegondolok, abszolút érthető az én helyzetemben. Lényeg a lényeg, nyugodt sóhajjal álltam meg Orrfacsaró Olga szobra előtt. A nőnek volt egy igencsak hasznos tulajdonsága, hogy bármilyen csínytevésben bűnrészességet vállalt. Persze ő sem volt egy vérbeli Tekergő, de annyit simán elértem, hogy ne áruljon be Flitwicknek. Felmentem a hálószobánkhoz, és az ajtóhoz tapasztottam a fülem. Semmi különös – mind alszanak. Nem hallottam semmiféle furcsa zajt, oda nem illő hangot, így egy lökéssel benyomtam az ajtót, és besétáltam rajta. Ott feküdtek mindannyian a saját kis ágyukban, kivéve én. Na persze elég fura lett volna, ha összefutok saját magammal. Habár ha jobban belegondolok, most is egyszerre vagyok két helyen. Ki a fene tudja ezt követni?!

Az ajtót nyitva hagytam, hogy gyorsabban kiosonhassak, aztán odalopakodtam Parkerhez, aki szokásos rózsaszín (ki gondolta volna) hálóingjében csicsikált. Kivettem a pálcámat a zsebemből, felemeltem, és elsutttogtam néhány varázsigét. Csakhogy néhány példát említsek:

Nem, inkább nem, majd meglátjátok.

Berrynek meg meghagyom a rémdenevér-rontást. Hehehee… Nem volt elég a Tierney-s viccünk, ha azt hiszik, megúszták ennyivel, hát nagyot tévednek.

Ezután halk nyikorgást hallottam a hátam mögül. Megpördültem a tengelyem körül, és a csukott ajtóval találtam szemben magam.

Valaki szívat, ugye? Remélem igen, mert még mindig jobb, mint az, ha megbolondultam… Tisztán emlékszem, hogy nyitva hagytam az ajtót. Ekkor suhogást hallottam, meglibbent a baldachinos ágy függönye, és úgy megijedtem, hogy hátráltam, hátráltam, és ráestem az ágyamra.

Megint suhogást hallottam. Valaki tréfál velem ugye?

Éreztem, hogy a torkomban dobog a szívem. Féltem. Szemem az ajtóra tévedt. Ha ki tudnék gyorsan szaladni…

Egy hirtelen pillanatban felpattantam, és kirohantam a szobából, ügyet sem vetve arra, hogy nyitva hagyom az ajtót, vagy hogy mi lesz a bentlévőkkel. Csoda, hogy nem a Griffendélbe kerültem? Lent a klubhelyiségben azt terveztem, hogy gyorsan átvágok, és lerohanok a gyengélkedőbe. Az egy óra már így is lejárt, de kit érdekelt, hiszen úgy sem néz meg senki alvás közben… Ám valami (vagy valaki) megállított. Ugyanis teljes erőmből nekiszaladtam a levegőnek. Nagyot puffanva értem földet, a fejem belesajgott, pedig nem is vertem be.

Mire felnéztem, már egy ismeretlen alak állt előttem.

Szőke haja lustán lógott arca körül, mosolygós kék szeme vakított a sötét helyiségben. Alaposabban megnézve halvány, szép szeplőket véltem felfedezni az orra környékén. Vigyorogva kinyújtotta a kezét, jelezve, hogy felsegítene. Miután végre feltápászkodtam, az első amit kinyögtem az volt:

- Hiszen te nem is Hollóhátas vagy!

- Nem tényleg nem. Bocsi, hogy rád ijesztettünk.

- …Ünk?? Kik?

- Az ikertestvérem meg én.

Ekkor belém hasított a felismerés.

- Iris Palmer vagy!

- Charlotte, de a vezetéknév stimmel.

Ekkor persze már beugrott, kivel beszélek: A Palmer-ikrek egyik tagjával, akik az iskola csínytevői. Igazi rosszfiúk, leszámítva persze, hogy lányok.

- De… ti Mardekárosok vagytok. Akkor mit keresel itt? Hol az ikertestvéred?

- Itt – szólalt meg egy hang a hátam mögött. Megfordultam, és egy hajszálra ugyanolyan lányt pillantottam meg: Irist.

Na, ekkor kezdett derengeni valami…

- Hé! Ti ijesztgettetek?

- Jah, bocsesz, de ezt nem lehetett kihagyni – röhögött Iris, miközben lesétált a lépcsőről, és megállt Charlotte mellett.

- De hogy jutottatok be? – kíváncsiskodtam.

- Hát úgy, hogy hallottuk, amikor megmondtad a jelszót Orrfacsaró Olgának.

- Aha. És mit csináltok éjnek idején a kastélyban?

- Ezt mi is kérdezhetnénk.

Ekkor egy kicsit elpirultam. Még jó, hogy nem látszott, mert szerencsére a lányok pálcáinak fénye mellett ez elveszett a sötétségben. Ja, még nem mondtam, hogy mindkettőjüknek világított a pálcája? Elfelejtettem megemlíteni.

- Ugye nem mondjátok el? – mosolyogtam rájuk angyali ábrázattal.

- Viccelsz? – nevetett Charlotte – Amit Parkerrel műveltél, az zseniális, kishaver, te a mi emberünk vagy!

- Na igen – tette hozzá Iris – mi sem csinálhattuk volna jobban.

- Huh, kösz – sóhajtottam.

- És mondd csak, Rowan… Madam Pomfrey, támogatta ezt a fajta beteges vágyadat a tilosban járás iránt?

Anyám, ez a körülményes fogalmazásmód is az ő asztaluk.

- Jaj, ne kérdezzetek már hülyeséget! Persze, hogy nem! Hallanotok kellett volna, hogy horkolt… Arra sem ébredt volna fel, ha bombát robbantok mellette.

- Mi az a bomba? – kérdezték.

- Á, mindegy, mugli dolog. Én sem tudom pontosan, csak a barátnőmtől, Samanthától, mert ő járt mugli iskolába.

- Jaaa – bólogattak.

Szinte kísérteties… Mindent, mindent egyszerre tettek! Majdnem egyszerre beszéltek, néha-néha befejezték egymás mondatait, egyszerre szólaltak meg, vagy éppen hajszálpontosan egyszerre simították hátra a hajukat.

Még egy darabig dumáltunk, én meg közben teljesen megfeledkeztem az időről. Persze, úgysem nézi meg senki, hogy jól fekszem-e. Vagy igen?

Mikor már kezdtem álmosodni, felajánlották, hogy elkísérnek a gyengélkedőig, utána úgyis mennek ők is mostmár aludni, mert fárasztó volt a mai büntetőmunka McGalagonnyal.

Elköszöntem tőlük, bebújtam a takaró alá, és magamban összegeztem, mit tudtam meg róluk ez alatt az idő alatt:

-Mindketten Mardekárosok (ezt eddig is tudtam, de azok miatt, akik teljes sötétségben élnek, a listára tettem)

-Hatodikosok (lásd: előző zárójeles megjegyzésem)

-Az ízlésük tökéletesen megegyezik

-Többször voltak ebben az évben idáig büntetőmunkán, mint én a négy roxfortos évem alatt

-Jó tanulók, tavaly 10 RBF-ük volt

-Utálják Pitont (nahát… ki gondolta volna)

-Ismerik Nathaniel Malfoyt (ki nem…), és szerintük ő <i>jó fej</i>.

Ennél a résznél kisebb köhögőroham jött rám, mert félrenyeltem a szelet csokibékát, amit tegnap hoztak Roxmortsból. (És igen, nem vagyok bolond, ne nézz így rám, tegnap tényleg nem volt roxmortsi hétvége…)

Azt hiszem kábé ennyi. Ja, és még egy fontos dolog:

-Bejegyzetlen animágusok.

Mondtam már, hogy zsenik? Tavaly óta mindketten át tudnak változni. Ha jól emlékszem, mókussá. Azt mondják, a Hollóhátas agyammal simán másfél év alatt meg tudnám tanulni, de ha szorgalmas vagyok, és van tehetségem, akkor lehet, hogy egy év is elég. Másoknak ez két, három, vagy négy évig is eltarthat. Azt mondták, megtanítanak! El se hiszem! Persze, rengeteg idő, és fárasztó munka, de megéri!

Mondjuk azért szívből remélem, hogy nem ganajtúró bogárrá változnék. Azon gondolkodtam, elmondjam-e a lányoknak. Tudom, önző dolog lenne részemről a titkolózás, de… Irisék az én barátnőim. Meg akartam tartani őket magamnak. Szégyellem magam a gondolatért is, de Lin mindig, mindenben jobb, mint én. Most én akartam kitűnni. Másrészről viszont nem felejtettem még el, mennyire mérges, csalódott és sértődött voltam, amikor megtudtam, hogy Lin nem mondta el, hogy Jeremy Fallerrel jár. Azt hiszem, ezt még alaposan át kell rágnom. Majd megkérdezem Charlotte-ékat. Hátha ők használható tanácsot tudnak adni…

Jesszus, már fél kettő van! Egyelőre elteszem magam holnapra, ezt a problémát meg jegelem, egy kis időre…