- Már öt napja nem ébredt fel. Mi lehet vajon vele?

- Ne aggódj, Harry, minden rendben lesz. Egy ilyen baleset után ez normális, hiszen borzalmas erejű ütés érte.

- És mi lett Hóborccal professzor?

- Természetesen azonnal elküldtem az iskolából. Eddig teljesen rendben voltak a viccei, de nem hagyom, hogy kockáztassa a diákok életét.

- Persze…

- Azt sem értem pontosan, hogyan tudta eltüntetni a korlátot. Hiszen csak egy kopogószellem…

- Hagyjuk ezt a témát, Dumbledore. Á, Madam Pomfrey! Hogy van a lányom?

- Egy darabig még biztosan nem ébred fel, de rendbe fog jönni.

- Természetesen Harry, mindaddig, amíg Rowan teljesen rendbe nem jön, az iskola vendége vagy. Van elég szoba, keresünk neked egyet, ami közel van a gyengélkedőhöz.

- Köszönöm, professzor.

- Elnézést kérek, meg kell vizsgálnom a kisasszonyt.

- Rendben, nem zavarunk. Addig is Harry, miért nem keresed meg Granger professzort? Biztos vagyok benne, hogy rengeteg mesélnivalótok van egymásnak.

- Megyek. Ha bármi van a lányommal…

- Ne aggódjon, Potter úr, azonnal értesítem.

- Köszönöm Madam Pomfrey, és önnek is a szállást uram.

- Idefigyeljen Miss Davies! Ne tartson nekem előadást a mugli módszerekről! Ha azokkal dolgoznék, a maga barátnőjének élete végéig kerékszékben kellene ülnie, már ha túlélné!

- Úgy érti, kerekesszékben…

- Mindegy, nem ez a lényeg. Potternek szilánkokra tört a gerince, súlyosan sérült a koponyája, eltört mindkét karja, egyszóval szerencséje volt, hogy nem egy sima mugli, mert már nem élne!

- Rendben, nem szólok bele.

- Így is kevés híja volt… Ha nem lassították volna le az esést.

- Lelassították? Kik?

- Nem kik, hanem ki. Egy diák.

- Kicsoda?

- Nem tudom, Ms. Davies, de most kérem, hagyjon dolgozni, ne nálam kíváncsiskodjon! Kérdezze meg Dumbledore-t!

- Jól van, na… Körülbelül mennyi idő, amíg rendbe jön?

- Minden esetben más. Betegtől függ. Az a gyanúm, még minimum egy hétig eszméletlen marad. De talán, ha a barátnői, és az édesapja néha-néha benéznek, beszélnek hozzá, az tényleg segít, ha érzi, hogy mellette vannak.

- Az segít, ha mesélek neki?

- Miss Davies, tekintve, hogy Ms. Potter 14 éves,…

- Úgy értem, ha minden nap elmesélem neki, mi történt aznap!

- Ó, értem, nos… nem tudom. Tegye azt, amit jónak lát. De törődjön vele sokat.

- Rowan, én vagyok az, Lin. Hát… remélem hallod, amit mondok. Tudod, mindannyian nagyon várjuk már, hogy felépülj! Hat napja nem beszéltem veled… Olyan rossz, hogy nem vagy velünk! Samanthával is lehet beszélgetni, de mindig is te voltál az, aki tényleg megértett. Ráadásul unatkozunk is nélküled. Szomorú látni az üres helyedet az órákon, látni, hogy a széked üres, de a legszomorúbb, amikor így látlak. Ájultan a gyengélkedőn.

Ráadásul Sam most sincs itt. Idáig mindössze háromszor jött be meglátogatni téged, és fogalmam sincs, miért néz be hozzád olyan ritkán. Furcsán viselkedik. A kviddicsedzéseken is bénázik, te nem láthattad, de tényleg szánalmas volt, kénytelen voltam elküldeni a csapatból. Szóval most Cammie lett a hajtó. Egyébként mindenki nagyon ügyes, remélem, felépülsz a következő meccsünkig a Griffendél ellen, különben nem tudom, honnan szerzek olyan jó játékost, mint te…

- Rowan, én vagyok, apa! Itt vagyok melletted, nem megyek el, amíg meg nem gyógyulsz teljesen! Állítólag a korlátot Hóborc tüntette el, Dumbledore professzor már elküldte az iskolából. Öhm… Kicsit furán érzem magam, olyan, mintha magamban beszélnék… Nem vagyok a szavak embere, szóval nem valószínű, hogy sokat fogok beszélni hozzád, de itt leszek melletted, fogom a kezedet, nem mozdulok innen egy tapodtat sem, megígérem!

Szerencséd volt, hogy az a Malfoy-fiú lelassította az esést, így nem haltál bele a zuhanásba. A történelem ismétli önmagát… Harmadikos koromban Dumbledore ugyanezzel a bűbájjal mentett meg, amikor az egyik kviddicsmeccsen leestem a seprűről… és most ugyanez történt veled is. Azért remélem, a több dologban nem nagyon akarsz utánozni. Volt pár hajmeresztő kalandom, és nem akarom, hogy te is hasonló dolgokat élj át. De hát te is tudod, miről beszélek, hiszen rengetegszer hallottad már a történetet… Szóval… csak azt akartam mondani, hogy itt vagyok veled, és nem is tudod, mennyire megijesztettél mindenkit… Amikor Dumbledore jelentkezett, hogy jöjjek be az iskolába, mert baleset ért… az ellenségemnek sem kívánnám azt az érzést…

- Ro, megint én vagyok, Lin. Mi történt Nathaniellel meg veled? A srácot egyáltalán nem érdekli mi van veled, és én ezen csodálkozom, hiszen ő mentette meg az életedet. Már megint veszekedtetek? Jaj, istenem, javíthatatlanok vagytok! Fogadni mernék, hogy valójában megeszi a fene, hogy mi lehet veled, de az ostoba büszkesége miatt nem akar meglátogatni. Nem értem, miért veszekedtek állandóan.

Jut eszembe, Samantha is itt van most, csak szerinte „hülyeség egy ájult emberhez beszélni”, igaz Sam? Ccc... mégiscsak a barátnőd!

- Attól még tök feleslegesen jártatjuk itt a szánkat szerintem.

- Jó, de mi van, ha hallja? Akkor majd el kell mesélnünk az egészet újra, ha felébred?

- Nem is biztos, hogy felébred…

- SAMANTHA!!! Hogy mondhatsz ilyet?!

- Mivan?! Ez az igazság!

- Akkor is, legalább egy icipicit megpróbálhatnál pozitívan gondolkodni!

- Hogy aztán csalódjak? Kösz, én inkább megpróbálok felkészülni a legrosszabbra!

- A legrosszabbra?? Sam, Rowan hamarosan meggyógyul!

- Miért vagy ilyen biztos benne?

- Tudom!

- Jaj, ne tettesd már magad okosabbnak, mint amilyen egyébként is vagy!

- Arra célzol, hogy csak okoskodni akarok?

- Eltaláltad!

- Na ide figyelj…

-Ms. Davies, és Ms. Coley! Ha megkérhetném önöket, ne zavarják a veszekedésükkel a beteget! Ha nem vele foglalkoznak, akkor kívül tágasabb!

- Elnézést Madam Pomfrey…

- Kifelé, mind a ketten!

- Megyünk, megyünk…

- Most!

- Jó, jó. Sam, menj.

- MI?!

- Talán kínaiul beszélek?

- Mért én menjek el?

- Mert te úgy sem beszélsz Rowanhez!

- Attól még én is a barátnője vagyok! Te mindig itt vagy mellette, most hadd maradjak én!

- Nem az én hibám, hogy sosem látogatod meg! Nem törődsz vele!

- MERLINRE, KIFELÉ MIND A KETTEN, MOST AZONNAL!!!

- Jó, jó, megyünk.

- Mondja, Madam Pomfrey, hogy van a lányom?

- Őszintén szólva… nézze Potter úr, semmit nem ígérhetek. A vártnál lassabban gyógyul, és ez igencsak aggasztó tényező. Természetesen fel fog ébredni, csak kérdéses, hogy mikor, és milyen állapotban…

- Hogy érti azt, hogy milyen állapotban?

- Úgy értettem, hogy… lehetséges, hogy… nos, előfordulhat, hogy vannak olyan belső sérülések, amiket nem találtam meg, és ezáltal kezelni sem tudok, ez akkor fog kiderülni, ha felébred…

- Mégis, mire gondol?

- Nem tudom… Tényleg. Kérem, ne faggasson, megértem az aggodalmát, de ennél többet nem tudok mondani…

- De… Nézze, megmozdult!

- Hol? Mije mozdult meg?

- A keze… ökölbe szorította a kezét!

- Megvizsgálom, talán ez az ébredés első jele…

- Lehetséges, hogy két hét után végre felébred?

- Igen, de most kérem, menjen ki, amíg megvizsgálom!

- Igen, hát persze… megyek, szólok… Dumbledore-nak…

- Rendben, köszönöm.

- Én köszönöm.

- Mr. Potter!

- Igen?

- Ha valami nem lesz rendben…

- Amire gondolni sem akarok…

- Akkor a lányát át kell szállítani a Szent Mungóba.

- Remélem, erre nem lesz szükség.

- Én is remélem. Most pedig menjen.

- Igen, máris.

___________________________________________________________________________

November 15.

Nem emlékszem semmire az elmúlt két hétből. Vagyis… a többiek, úgy értem, mindenki azt mondja, két hétig itt feküdtem ájultan a gyengélkedőn. De… valahogy minden kiesett. Azt tudom, hogy néha-néha halványan hallottam hangokat, de semmi többre, se arra, hogy mit beszéltek, se arra, hogy ki, egyáltalán semmire sem emlékszem, és ez nagyon idegesítő. Arra sem emlékszem, hogy történt a baleset. Két hét… Vajon mi történt ebben a két hétben? Miről maradtam le? Ma van a roxmortsi hétvége, erről tudok, ezért nem jöttek még be Linék, és ezért nem tudnak róla, hogy én már ébren vagyok. Valójában tegnapelőtt tértem magamhoz, de azóta nem voltak bent nálam, mert állítólag kviddicsedzés volt, tegnap meg büntetőmunka, mindkettőjüknek, csak nem tudom, miért. Apa is itt volt ebben a két hétben… Tegnap ment haza. Elmesélte, hogy beszélt Miss Grangerrel, és újra jó barátok lettek. Megkérdeztem, miért újra, erre mit mondott? Nem azért újra, mert össze voltunk veszve, hanem azért, mert már nem tartottuk egyáltalán a kapcsolatot. Most ezt elhiggyem? Valami azt súgja, ez még nem a teljes igazság… Na mindegy.

Szóval a lényeg az, hogy rettenetesen érzem magam. Még nem vagyok teljesen jól, fáj minden porcikám. Madam Pomfrey ad nekem fájdalomcsillapító bájitalt, de sajnos nem adhat sokat, mert függő lehetek tőle. Pedig nem ártana… Néhány csontom fáj, a fejem hasogat, és ha ez még nem lenne elég, nem emlékszem arra sem, mi történt velem. Persze, apáék elmondták, Hóborc eltüntette a korlátot, én meg kizuhantam rajta. Így visszagondolva… nos, ha nagyon megerőltetem az agyam, eszembe jut az a kínzó fájdalom, és a kép, amit láttam az esés közben. Egy halvány alak, aki a pálcájával rám mutat… de semmi több. Egyszerűen nem emlékszem!

A javasasszony állandóan körülöttem sétál, figyel, nehogy fel merészeljek kelni az ágyamból. Nem mintha meg is tudnék mozdulni, de ha neki ez így kényelmes! Járja le a patáit, tök felesleges, úgy sem tudok elszökni. Ha felkelek (eddig egyszer próbáltam meg, elég is volt), azonnal összecsuklok. Még gyenge vagyok. Ja, és éhes. Éhes, nagyon, nagyon, nagyon éhes, szóval ha nem kapok hamarosan valami kaját, lelebegtetem magam a konyhába. Még nem csináltam ilyet, de biztos menne… Kíváncsi vagyok a lányok arcára, hogy milyen képet fognak vágni, ha bejönnek meglátogatni, és látják, hogy élek, virulok, meg minden…

Ekkor a folyosóról vitatkozó hangok ütötték meg a fülemet: két barátnőm igencsak harcias hangnemben „beszélgetett”. Tudni akartam miről, ezért lefeküdtem, és magamra húztam a takarót, mintha aludnék. Beléptek az ajtón, aztán mindketten elcsöndesedtek.

- Ro, hoztunk neked édességet a Mézesfalásból.

- Ccc… még mindig nem adod fel?

Résnyire kinyitottam a szemem. Samantha csípőre tett kézzel, szemét forgatva állt az ágyam mellett, Lin pedig azzal volt elfoglalva, hogy elrendezze a csoki- és cukorhalmot az éjjeliszekrényemen. Sam megjegyzése után szembefordult az említett személlyel. Így már biztonságban kijjebb nyitottam a szemem, de csak éppen annyira, hogy lássam mindkettőjüket.

- Nem, nem adtam fel – válaszolta élesen – igenis, hallja amit mondok neki.

- Hülyeség! Nem hallja!

- De igen – szólaltam meg halkan, és felültem az ágyban. Lin boldogan sikkantott. Hirtelen azt hittem, a nyakamba fog ugrani örömében, de szerencsémre visszafogta magát.

- Magához tért, magához tért! – kiabálta.

Sam csak egy halvány mosollyal nyugtázta a tényt, és mindössze ennyit mondott:

- Igen… magához tért…

- De mikor? És nekünk miért nem szólt senki? Mesélj már! Na, szólalj meg!

- Talán hagyd beszélni… - jegyezte meg mogorván barna hajú barátnőm. Furcsamód úgy tűnt, ő nem örül annyira, mint Lin, de talán csak fáradt volt.

- Tegnapelőtt tértem magamhoz – kezdtem bele, miközben lekaptam az éjjeliszekrényről egy csokibékát.

- Ó, már három napja nem látogattunk meg! Hogy is felejthettük el?

- Jó, nyugi, semmi gond. Szóval Madam Pomfrey szerint egy darabig még maradnom kell, mert lábra sem tudok állni, de ahhoz képest egész jól vagyok.

- Huh, hála az égnek – Lin lehuppant a székre, én meg gyorsan bekaptam a csokibékát, hogy addig se kérdezősködjenek. Most inkább én akartam kérdezni.

- Mi történt abban a két hétben, amíg nem voltam magamnál?

- Hát… igazából nagyon semmi. Mindenkinek nagyon hiányzol, valamelyik nap még Patty is azt mondta, hogy minket nem lehet úgy sértegetni mint téged! De aztán bokán rúgtam, úgyhogy befogta a lepénylesőjét. Tényleg, éppen ma láttam Roxmortsban Malfoyjal.

Ennél a résznél egy apró kis gombóc úszott fel a torkomba.

- Igen, és képzeld, fogták egymás kezét…

A gombóc egy kicsit nagyobb lett.

- Patty meglátott minket, de úgy csinált, mintha nem vett volna észre, és elkezdett nyafogni Malfoynak, hogy „úúúgy örülök, hogy kibékültüüünk!”

Az említett gombóc mostmár nagyon kellemetlen, ugyanis szorongatja a torkomat. Biztos valami utóhatás, nem? Mármint a baleset miatt van, ugye? De miért csak akkor érzem, ha Nat… Malfoyra és Parkerre gondolok? Ááá, hülyeség… nem is értem, miért gondolok erre.

Eszembe jutott az összes veszekedésem Malfoyjal. A gombóc kicsire zsugorodott, és visszakúszott a gyomromba, amikor visszagondoltam az üvöltözésre a Bagolyvárban (magunk között így hívjuk a lányokkal), a tóparti vitára, és… a büntetőmunka… de mi is volt akkor?

Szinte kényszerítettem magam, hogy emlékezzek, de nem ment. Tudom, hogy minden eddiginél nagyobb veszekedés volt, azt is tudom, hogy valamivel nagyon megsértettem őt…

- ROWAN!!

- He?

- Mit gondolsz?

- He?

- Mi a véleményed arról, amit mondtam?

- He?

- Látom, nem figyeltél – sóhajtott lemondóan, majd újrakezdte:

- Éppen azt latolgattam, vajon Malfoy meddig bírja ki Parker nyafogását…

- Hé, hanyagolhatnánk a témát!

- Jól van, na.

Ekkor másik barátnőmhöz fordultam. Samantha egy másik széken ült, lábait felhúzta, hullámos barna haja az arcába lógott. Már nyitottam volna a számat, hogy megkérdezzem, mi baja, de abban a pillanatban felpattant, és így szólt:

- Valamit el kell intéznem, szia Rowan!

- Csak képzelődöm, vagy Sam tényleg nem köszönt el tőled, és hozzánk sem szólt egész idő alatt?

- Nem te vagy a hibás, összevesztünk.

- De min?

- Azt mondta, okoskodok! – kiáltott fel Lin mérgesen.

- Hát nem tudom mi baja van, mostanában elég furcsán viselkedik…

- Igen, ebben a két hétben is, olyan volt, mintha egyáltalán nem aggódott volna érted! És képzeld – itt a szőke lány suttogóra fogta a hangját, mintha félne, hogy kihallgatjuk – múltkor felébredtem éjszaka, és nem volt az ágyában. Vártam egy kicsit, de fél óra múlva sem jött vissza. Valamit titkol előlünk.

- Talán egy fiú? – kérdeztem élesen, Linre sandítva. Az említett bűntudatosan pislogott rám.

- Hajnali egykor?

- Nála sosem lehet tudni… Az is furi, hogy milyen bénán kviddicsezett.

- Már nem olyan szörnyű – legyintett Lin – de nem olyan, mint régen. Cammie jobb volt nála, ezért kirúgtam.

- Kirúgtad Samet a csapatból? - kérdeztem hitetlenkedve.

- Nem tehetek róla! Attól, hogy a barátnőm, nem hagyom, hogy miatta veszítsük el a kupát!

- Jó, de akkor is…

- Semmi akkor is… Inkább arról mesélj, mikor szabadulsz.

- Az istenért, nem börtönben vagyok! – mondtam megrovóan, de azért elmosolyodtam, és hozzátettem:

- Nem tudom, de ismered Pomfrey-t. Minél jobban el akarja majd húzni...

- Azért remélem, nem maradsz itt sokáig. Mindig te vagy a villámhárító köztem és Sam között, mi lesz velünk nélküled? – színpadiasan, szenvedő arccal kinyújtotta a karját az ég felé, aztán felnevetett.

- Óóóh, nem kell aggódnod, nem hagyom, hogy haragban legyen a két legjobb barátnőm!

- Helyes – vigyorgott.

Ekkor betoppant a javasasszony, és kiparancsolta Lint, én pedig fáradtan visszahuppantam a párnámra. Ami egyébként nagy hiba volt, mert belenyilallt a hátamba a fájdalom. Szunyáltam egy kicsit (najó, másnap reggelig fel sem ébredtem. De hát mér délután hat óra volt!).

Következő nap délelőtt Kitty látogatott meg.

- SZIAAAA!

- Szia, mizújs? – kérdeztem vidáman a belépő lányt.

- Semmi kül. De jó, hogy végre felébredtél, már nagyon hiányoztál! – mosolyogva leült arra a székre, amire Lin tegnap, aztán szeme az éjjeliszekrényen sorakozó édesség-kupacra tévedt. Bujkáló mosollyal jegyezte meg:

- Látom, a barátnőid már jártak itt, amúgy én is hoztam neked valamit.

Na, erre már felültem, és ál-mohó arccal kérdeztem:

- Mit?

- A kedvencedet!

- De miiiiit? – nyaggattam kíváncsian.

- Pattogatott kukoricát! – kiáltotta vigyorogva.

- Íííííííííííí, köszönöööööööm!

Ne értsétek félre, ez nem mugli pattogatott kukorica (bár az is nagyon finom, nyami). Ez olyan volt, hogy ha bekaptad, a szádban pattogott ki. Érdekes élmény, amikor a kis kukorica a tulajdon szádban pattog. De sokkal jobb, mint a mugli-fajta.

Kikaptam a csomagot Kitty kezéből, és azonnal be is kaptam két szemet. Élvezettel hallgattam a puffogást, miközben a lány folyamatosan csacsogott, mindenről, nem is emlékszem már pontosan miről, de állandóan beszélt.

- És veled mi van? – kérdezte hirtelen, én meg felnyitottam a szemem.

Épp egy lakatlan szigeten voltam, Patty Parkerrel, aki állandóan előlem bujkált, mert erősebb, és nagyobb voltam mint ő… Félt tőlem, én meg gonosz mosollyal kutattam utána… Aztán megtaláltam. Mindössze a térdemig ért. Belerúgtam, mire visítva a földre roskadt. Aztán meghúztam a haját, ezzel sikeresen lerántva a parókáját, ami alatt tökkopasz volt… szép volt…

- Jaj, bocs – szólaltam meg – csak kicsit lehunytam a szemem, miközben hallgattalak. Egyébként semmi különös. Vagyis… képzeld, Samantha…

Azzal elmeséltem neki az egészet.

- Szerintem… szerintem ne kérdezd meg, majd ő maga elmondja, ha akarja… Talán olyasmi történt vele, amiről nem szívesen beszél, akkor viszont jobb, ha ráhagyod.

- Lehet, hogy igazad van – bólintottam rá.

Mindenesetre nyugtalanított az éjszakai eltűnése, amit Lin mesélt. Tudni akartam, mi van vele, mit titkol. De egyelőre úgy döntöttem, megfogadom Kitty tanácsát, és nem kérdezősködöm.

Miután a lány elment, a napom többi része elég unalmasan telt. Madam Pomfrey nem engedte be Lint, mert azt mondta, egy napra egy látogató bőven elég. Igazából ezt én is így gondoltam, de szerettem volna elmesélni a barátnőmnek, mit mondott Kitty. Mivel nem jöhetett be, elég korán elaludtam. A szigetes álmom folytatódott Patty Parkerrel, én meg mosolyogva jártam az álmok világát…