November 1. péntek

A büntetőmunka napja. Már reggel azzal ébredtem, hogy jaj neee, mi vár rám este… De persze Parker előtt nem mutattam ki, ő egy hete úgy jár-kel, hogy lépten-nyomon sérteget, és gyilkos pillantásokat küld nekem. Boldogító. Nem mintha törődtem volna vele, de mégsem kellemes úgy végigsétálni a folyosón, hogy azt hallom a hátam mögött: Nézd már a kis ribancot! Hallottátok, hogy bájitaltanon a pasim eltüntette a melleit?

De egyébként elviseltem.

Sötét varázslatok kivédése volt az utolsó óránk, s egy percnyi szünetemben (amíg harcképtelenné tettem Lint), odavittem a tanárnőnek a levelet.

- Kaptam választ apámtól, tanárnő.

- Tényleg, és mit írt? – Granger professzor arcáról tényleg levakarhatatlan a mosoly? Még sosem láttam szomorúnak. Most is, barna fürtjei vidáman csapkodták vállát, miközben fel-alá járkált a teremben, egy-egy pálcamozdulatba vagy kiejtésbe belekötve.

- Hát – vontam vállat – tulajdonképpen egy kicsit hosszabb válaszra számítottam.

- Nem bánod, ha elolvasom, vagy megkérhetlek, hogy felolvasd?

- Nyugodtan olvassa el. Nincs benne semmi titkos.

Figyeltem az arcát, miközben olvasott, de őszintén szólva nem láttam rajta semmi furcsát. A mosoly kicsit szomorkásabbá vált, és mintha kicsit meg is hatódott volna a levélen. Mire befejezte, újra visszatért a régi, megszokott mosoly.

- Hmm… hát tényleg nem volt valami bőbeszédű…

Úgy döntöttem, megkockáztatom, és megkérdezem, ami érdekel.

- Tanárnő… ön tudja, mi az a szomorú történet, ugye?

- Igen, tudom – felelte színtelen, ne-is-kérdezz-többet-mert-úgysem-mondom-el-hangon.

- Mi az, ha szabad kérdeznem?

- Nem hiszem, hogy tőlem kellene megtudnod. Harry majd elmondja, ha itt lesz az ideje, és úgy érzi, tud, és akar róla beszélni.

- Rendben, azt hiszem ez elég egyértelmű válasz volt – húztam el a számat.

- Sajnálom, hogy nem segíthetek. Tényleg.

- Tudom.

- Menj vissza dolgozni. És köszönöm, hogy megmutattad.

- Megyek… - sóhajtottam.

- Rowan?

- Igen?

- Nagyon szép dolgozatot írtál a főbenjáró átkokról.

- Köszönöm, tanárnő.

Visszamentem Linékhez, és fojtott hangon beszámoltam a professzor véleményéről, valamint a beszélgetésünkről.

Ebéd után már nem volt több óránk. Mivel jó rég rajzoltam már (utoljára akkor, amikor eltörtem az ecsetet), ezért úgy gondoltam, pótolom a mulasztást.

Most nem volt kedvem nagy feneket keríteni, csak leültem, fogtam egy papírt, és az ágyán üldögélő Samre sandítottam. Egyszer már lerajzoltam nyáron, kíváncsi vagyok, mennyit fejlődött a rajztudásom azóta.

Fejforma, szemek, orr, áll, száj, haj. Kábé fél órámba telt mire kidolgoztam egy normálisnak mondható Sam-fejet. Kritikusan nézegettem, aztán nekiálltam felkutatni a nyári művemet. A ládában volt, a jóslástan-könyvben. Összehasonlítva azt vettem észre, hogy szemeket jobban tudok rajzolni, az orra viszont nem nagyon figyeltem. A haja…

- Hé, Sam, gyere ide!

- Megyek!

- Állj ide elém!

Barátnőm értetlenül ráncolta a homlokát, de azért tette, amit mondtam. Pár pillanatig felváltva néztem őt, meg a nyári rajzot, aztán felkiáltottam:

- Neked rövidebb a hajad! Mióta?

- Mi?

- Rövidebb – a – hajad! – szótagoltam – Mióta?

- Hát, ööh… nem t’om.

- Mindegy. Nem értem, hogy lehet rövidebb a hajad, ha nem vágtad le, lehet, hogy csak rosszul rajzoltam…

- Biztos.

Vállat vontam, és ráhagytam.

A délután további részében azt találgattam, mit csinál Lin és Jeremy. Mivel ezt fennhangon tettem, Sam néha-néha rosszallóan nézett, aztán időközönként beszúrt egy ehhez hasonló mondatot:

- Te meg az a piszkos fantáziád!

- Idegesít? – vihogtam.

- Nem – morogta.

- Fogadjunk, hogy irigy vagy!

- Nem is vagyok!

- Felhúztalak!

- Sztem te vagy irigy, mert Linnek ott van Jeremy, téged viszont észre se vesznek.

Ez volt az a pont, amikor röhögőgörccsel egybekötött párnacsata alakult ki.

- Miért zavarna engem, hogy senki nem vesz észre? – mondtam akadozva. Azért akadozva, mert viaskodtam a következő nevetőhullámmal.

- Honnan tudjam? Ki tetszik?

- Senki! – vágtam rá – De te tudnád meg először!

Ezután már csak azt vettem észre, hogy öt perc múlva büntetőmunkára kell mennem, így fintorogva szedelődzködtem, és kelletlenül, fájdalmasan rövid idő alatt sikerült elsétálnom Piton raktáráig. A két utált …. Szóval a kedves tanár úr, és a még kedvesebb évfolyamtársam már ott vártak.

- Késett, Potter! 5 pont a Hollóháttól! – e szívélyes üdvözlés után Piton betessékelt minket a raktárába.

- Az alsó polcoktól kezdjék. Itt van elegendő pergamen. Egyikük a címkéket írja, a másik az üvegeket pakolja. Magukért jövök, ha úgy döntök, eleget dolgoztak ma.

Ettől a mondattól egy kicsit megrémültem.

- Úgy érti, ez nem csak egy alkalom lesz? Addig kell ezt csinálnunk, amíg az egész fel nem lesz címkézve?!

- Nos Potter, jobb, ha hozzákezd, mert eltart egy darabig.

Azzal kisétált a helyiségből, és becsukta az ajtót. Fáradt sóhajjal törődtem bele a sorsomba.

- Jó, akkor én címkézek.

- Én meg hordom az üvegeket.

Nem volt olyan nagy a hely, szóval nem kellett fél szobán átcipelnie a fiolákat, egész gyorsan haladtunk. Én nem szóltam hozzá, ő nem beszélt velem, és reméltem, hogy ez így is marad. Hiába reménykedtem.

- Miért öntötted rám a főzetet? – kérdezte meg egy idő után.

- Ccc, nem direkt volt! Megcsúsztam. Nem tehetek róla, hogy pont te ültél előttem! És te miért öntöttél le? – kérdeztem, kihangsúlyozva a „te” és a „nem direkt” szavakat.

- Nemt’om. Indulatból. Elöntött a méreg.

- Vettem észre – jegyeztem meg savanyúan, aztán lendületesen felírtam a cetlire a „szárított békapete” szót.

- Miért, te is leöntöttél – vonta meg a vállát -, szóval megérdemelted.

- Ha! Mondták már neked, hogy rettentően pofátlan vagy?

- Igen, mondták – vigyorgott, és lerakott egy újabb kupac bájitalt az asztalra.

- Nem elégszer! – vágtam rá.

- Néha te is idegesítő tudsz lenni, csak szólok.

- Igen, tudok róla, és szívből remélem, hogy sikerül téged alaposan felhúznom.

- Azt nehezen hiszem. Nem az a típus vagyok, aki könnyen felkapja a vizet.

Itt én vigyorodtam el.

- Tényleg? Pont az előbb mondtad, hogy azért öntöttél le bájitaltanon, mert elkapott az indulat.

- Néha nálam is elszakad a cérna – fortyant fel, miközben a már restaurált üvegeket vitte a helyükre.

- Jöhet a következő kör! De ugyanoda tedd vissza az üvegeket, különben Piton kinyuvaszt.

- Ne parancsolgass!

- Nocsak, már megint elszakadt a cérna?

- Te aztán értesz hozzá, hogy az idegeire menj az embernek!

- Ó, köszönöm, ezt bóknak veszem.

Remek érzés volt látni, hogy felidegeli magát, egyre mérgesebben pakolgatta az italokat. De igazából látszott rajta, hogy rájátszik. Nem tehetek róla, akkor is, bevallom, arra utaztam, hogy alaposan feldühítsem. Tök jó volt vele vitatkozni, mert mindenre azt mondja, amire én már kigondoltam a következő válaszomat. Ő viszont most már nem válaszolt, így egy ideig megint némán dolgoztunk. Kezdtem borzasztóan unni.

Patkány agyvelő…

Bumszalagbőr…

Egyszarvúszőr…

Fátyolka…

Főnixkönny…

Meddig tart még ez?

- Hány órája dolgozunk már?

- Halvány gőzöm nincs. De kezdek nagyon kifáradni. Szerintem még csak kettő, két és fél.

- Merlinre! – siránkoztam – Itt fogunk megöregedni! Még csak a harmadik polcot csináljuk! Van vagy száz…

- Talán nem kell az összeset nekünk felcímkézni – mondta Malfoy, miközben lerogyott egy székre. Talán csak elkezdjük… Talán…

- Úgy ismered te Pitont, mint aki nem sózná rá szívesen a munkát a diákokra? – vágtam közbe.

- Majd biztos idejön, és közli, hogy elmehetünk, majd ő befejezi… - folytatta gúnyosan – Igazad van. Ősz leszek, mire kiszabadulok.

- Jajj, talán aggódik, hogy tönkremegy a külseje Malfoy úrfi? – fintorogtam.

- Nem vagy olyan vicces, amilyennek képzeled magad.

- Azért, mert igazam van?

- Mindenki magából indul ki.

- Szóval te sem vagy olyan vicces, amilyennek tartod magad – szekáltam tovább.

- Abbahagyhatnánk ezt? – sóhajtotta.

- Idegesítelek? – vigyorogtam gonoszul.

- Igen – vágta rá, de nem volt dühös. Inkább olyan arccal nézett maga elé, aki már szörnyen unja az egészet.

- Nem kéne folytatni? Tényleg itt fogunk megőszülni… Héé, már van is egy ősz hajszálad! – hülyéskedtem. Ő (félreértés ne essék, szintén csak bohóckodott), odanyúlt a fejéhez, és ijedten kérdezte:

- Juj, tényleg, most mi lesz?

- Szerintem azonnal varázsold magad láthatatlanná, hogy ne látszódjon!

- Nem tudom, mert Piton elvette a pálcámat.

Csend.

- Tényleg? – pislogtam.

- Jah. A tiédet sztem azért felejtette el, mert késtél.

- Akkor megkegyelmezek, és láthatatlanná teszlek. Nem. Inkább megátkozlak.

- Csak akkor mersz bántani, ha egyenlőtlen a küzdelem?

- Ha neked is lenne pálcád, akkor is egyenlőtlen lenne, mert sokkal okosabb vagyok mint te.

- Viccelsz? Mardekáros vagyok. Seperc alatt kiátkozlak. Tudod, mi vagyunk a csúnyabácsik.  

- Én meg Hollóhátas, és tudni fogom mire készülsz. Van pár ellenátok a tarsolyomban – vontam vállat aznap már nem is tudom, hányadszor.

- A Hollóhátasok tényleg okosabbak, de ez nem jelent semmit.

- Ez ma már a második dicsérő szó, amit nekem mondasz. Szerintem lázas vagy.

- Szerintem meg folytassuk a munkát, mert sosem leszünk készen.

Újabb szótlanság. Írogattam, közben fel-felnézegettem, figyeltem Malfoyt. Nem tűnt fáradtnak, sőt, úgy tűnt, mint aki csak úgy, hobbiból üvegeket szokott cipelni. Néha észrevettem, hogy meg akar szólalni, ilyenkor mindig mereven néztem a lapot. Könyörgöm, mégiscsak Malfoy!

Egy idő után ő is kifogyott a szuszból, így leült egy kicsit a másik székre. Rám nézett, én meg a papírra. De álljunk meg egy pillanatra! Most mi is a bajom? Az előbb egész jól elvoltunk…

Ja, tudom már. Soroljam? Malfoy. Ezt nem kell részletezni. Egy Malfoy mindig Malfoy marad. Aztán: Patty Parker volt barátja. Kérem szépen, ez igenis kizáró ok. Aztán: Nem csak arról van szó, hogy Malfoy, hanem arról is, hogy apa legnagyobb ellensége az iskolában Draco Malfoy volt, az ő apja. Most gondoljatok bele, mi lenne, ha azzal állítanék haza, hogy képzeld apa, összebarátkoztam a legnagyobb ellenséged fiával! Kicsit kiakadna szerintem… Apropó, mintha megint hozzám beszélne, csak nem figyeltem rá.

- Hahó, Potter! Lemerült az elem?

- Mi? Bocs, képben vagyok, mondd újra! – ráztam meg a fejem és ránéztem.

- Azt mondtam, tiszta apád vagy.

Mi? Mit képzel ez magáról?

- Honnan tudod, milyen az apám? – kérdeztem, egy kis gúnnyal a hangomban.

- Ki nem tudja, milyen az apád?

- Senki nem tudja milyen – válaszoltam bosszúsan.

- Bocs, bocs. De te is beletartozol a senkibe?

- Muszáj felidegesítened? – feleltem erre, egyre mérgesebben.

- Igen.

- Legalább őszintén megmondod.

- Szóval tudtad, hogy hasonlítasz apádra?

- Mindenki ezt mondja. Ugyanolyan a fekete hajunk, a szemünk színe, az arcunk is hasonlít…

- Nem úgy értettem.

- Hát? – vontam fel a szemöldököm.

- Makacs vagy, önfejű, nem hallgatsz senkire.

- Honnan tudod, hogy apa ilyen?

- Mert az én apám sokat mesélt róla.

- Tényleg? Tudod, ha számításba vesszük, milyen viszonyban voltak, nem hiszem, hogy az öreg Malfoy igazat mondana róla.

- Szerinted az apám hazudott nekem?! – ajjaj, ő is kezd ideges lenni…

- Nem tudom. Talán. Talán nem. Honnan tudnám? Attól függ, mit mondott.

- Azt, hogy apukád makacs volt, önfejű, soha senkire sem hallgatott, folyton megszegte a szabályokat, …

- Ja, a szabályok… az rám is igaz – bólogattam.

- Meg a többi is.

- Anyáról nem mesélt?

Itt a fiú majdnem vágott egy fintort, de visszafogta magát. Nekem viszont feltűnt, ugyanis direkt vártam valami efféle reakciót, amikor megemlítem neki a Weasley-családot. Éppen ezért meg sem vártam, hogy megszólaljon.

- Ááá, sejtettem, az aranyvérűek szégyeneiről persze már nem mesélt sokat ugye?

- Nem arról van szó, csak…

- Csak annyit mondott, hogy több gyerekük van, mint pénzük? – kiáltottam dühösen. Jól emlékeztem, amikor apa az első vonatútról mesélt, szó szerint idézte Draco Malfoyt.

- Nem, igazából én azért…

- Jaj, sejtettem! A saját mocskairól is beszélt neked?

- Hogy merészelsz így beszélni az apámról?!

- És te hogy merészelsz így beszélni az anyámról, és a családjáról?

- Ha végighallgatnál…

- Kösz, inkább kihagyom! – szinte már ordítottam. Fájt, hogy ilyeneket mondanak Weasley-ékről, annak ellenére, hogy sosem találkoztam velük. Lehet, hogy most csodálkoztok, de soha életemben nem láttam őket, csak képen, de apa se nagyon szeretett róluk beszélni. Csak tudnám miért! Folyton kikerüli a témát! Mindenesetre attól még ők is a családom, és nem hagyom, hogy egy halálfaló sértegesse őket. Itt persze nem Nathanielről beszéltem, hanem az apjáról.

- A fenébe is, csak egyszer hallgatnál meg engem is! – ordította, és ettől én is csöndben maradtam. Eddig ugyanis normális hangerővel próbált beszélni.

- Mondd – vetettem oda.  

- Nem ezért reagáltam így a nevük említésére.

- Hát? – nem nagyon hittem neki, de kíváncsi lettem volna, hogy húzza ki magát.

- Hidd el, jobb, ha nem tudod meg.

- Gondoltam – forgattam meg a szemeimet.

- Jó okom van rá, hogy gyűlöljem őket, de nem hiszem, hogy tudnod kellene róla! – csattant fel.

- Nem hagyom, hogy az apád így beszéljen róluk.

- Ezt vele beszéld meg.

- Nem állok vele szóba.

- Ugyan miért? Olyan nagynak képzeled magad?

Már suttogtunk, és borzalmasan mérgesek voltunk egymásra. Így utólag a következő mondatot kicsit erősnek érzem, de akkor nem gondolkodtam.

- Egy aljas halálfalónál mindenképp nagyobbnak érzem magam.

Hatásszünet. Malfoy nem szól, én meg várom, mit válaszol. Talán nekem ugrik? De nem. Még mindig csak áll. Hosszú másodpercekig (én szinte óráknak éreztem) csak bámultunk egymás szemébe. Az ő arcán már nem látszott semmilyen érzelem – tekintete hideg volt és üres. Aztán hátat fordított, odasétált a polcokhoz, felvett egy rakás üveget, és letette az asztalomra. Tudtam, ez az ő részéről azt jelenti: túlléptem minden határt, mostmár veszekedni sem hajlandó velem.

Némán dolgoztunk még legalább egy óráig, amikor Piton értünk jött, visszaadta Malfoy pálcáját, majd gúnyosan megjegyezte:

- Mit csináltak ennyi ideig? Alig haladtak a munkával. Mindenesetre remélem, ez elvette a kedvüket a további rendetlenkedésektől. Most pedig menjenek aludni, mielőtt valamelyik tanár újabb pontokat vonna le a késői mászkálásért.

Én még csak arra sem vettem a fáradtságot, hogy elköszönjek a tanártól. Mivel (legnagyobb sajnálatomra) egy irányba kellett mennünk, egy ideig egymás mellett, némán róttuk a folyosókat. Aztán értünk a lépcsőkhöz. Kicsit megbántam az utolsó mondatomat, jól tudtam, hogy ezek után még egy jó darabig biztos haragban leszünk.

Mi?

Végülis…

Kit érdekel?

Legyünk haragban! Na és akkor mi van? Nemrég éppen elég okot felsoroltam arra, hogy miért NE lehetnénk haverok, hát akkor? Most örüljek. De neeem, én nem. Ahelyett, hogy vigyorognék, én szinte sajnálom is ezt a hülye mardekárost, amiért azt mondtam az apjára, hogy aljas halálfaló. Pedig igazam van!

Kis koromban hosszú órákig képes voltam hallgatni apa roxforti kalandjait. Épp eleget mesélt a Malfoy-családról is. Luciusról, aki Voldemort egyik legfőbb híve volt, vagy Dracoról, aki folyton kigúnyolta és kiröhögte apát.

A sokadik lépcső után már olyan fáradt voltam, hogy szinte egész testemmel a lépcsőkorlátnak támaszkodtam. Már majdnem álmodtam is! Komolyan! Malfoy meg csak jött mellettem, rám se nézett. Aztán hirtelen…

Eltűnt a lépcsőkorlát! Én pedig kizuhantam rajta. Éreztem, hogy egyre gyorsabban száguldok, de nem tudtam gondolkodni a kétségbeeséstől. Meg fogok halni!

Felettem egy elmosódó pont egy varázsigét kiáltott, aztán hátborzongató reccsenéssel lepuffantam egy lépcsőre. Kínzó fájdalmat éreztem, aztán elsötétült előttem a világ. Utolsó gondolatom az volt, hogy most végre találkozhatok anyával…