Október 29.

- Figyelj, nem csak az ő hibája.

- Gondolod? De én mit csináltam rosszul? – néztem bizonytalanul Kittyre.

A lány törökülésben ült a kandalló előtt, én meg vele szemben egy kanapé-féleségen. Körülbelül este 11 lehetett, de egyikünk sem volt fáradt, így Kitty kedvenc időtöltésével foglalatoskodtunk, miszerint engem kellett jobb belátásra bírni. Joggal kérdezhetnétek, hogyan lett ez a kedvenc elfoglaltsága. Nos, ennek igen egyszerű magyarázata van: túlságosan önfejű vagyok, és gyakran követek el hibákat. 

- Beszélj velük, kérj bocsánatot a viselkedésedért, aztán mondd meg nekik, de őszintén, hogy bántott, hogy nem bíztak benned.

- Pff…

- Komolyan!

- De mért ÉN kérjek bocsánatot?! Én miben hibáztam?

Kitty sóhajtott, és rám nézett. Sötét szemöldökét fájdalmasan összeráncolta, aztán megadóan felsóhajtott, és hátratűrte hosszú, fekete haját.

- Beszéljünk másról, úgysem fogod megérteni!

- Jó – azzal lehuppantam mellé a földre.

- Mi van azzal a levéllel, amit apukádnak írtál? Válaszolt már? – kérdezte érdeklődve.

- Kitty! A francba! Hiszen már válaszolt is! Csak nem bontottam fel, mert elvonta a figyelmemet a veszekedés a lányokkal. Egy pillanat és jövök, el ne mozdulj, kibontjuk együtt!

Azzal kiszáguldottam a Griffendél klubhelyiségéből. Miközben a folyosókon rohantam, azzal voltam elfoglalva, hogy átkoztam saját butaságomat. Hogy is felejthettem el? Hiszen már vártam a választ! Csak tudnám hova is tettem… Akkor volt nálam, amikor reggel gyógynövénytan előtt lejöttek Linék… Aztán… beletettem az egyik könyvembe… nem… a talárom zsebébe… hova tehettem? A fenébe, ezt nem hiszem el!

- Nocsak, hova ez a nagy sietség? – kérdezte Orrfacsaró Olga.

- Nem fontos. Tündérfény!

Olga intett a kezével, mire a szobor mögött egy boltív mögött feltűnt a Hollóhát klubhelyisége. Berohantam, egyenesen a lányok hálószobája felé.

A hálóban ott volt Berry, Patty és Sam, de Lin valószínűleg Jeremyvel volt. A lányok már aludtak. Felkaptam a tankönyveimet, és mindet átlapoztam. Semmi. Aztán eszembe jutott a talárom. A zsebébe raktam volna? Idegesen kutatni kezdtem a ládámban. Úgy fél perc múltán, amit én óráknak éreztem, diadalmasan felemeltem egy gyűrött borítékot: megtaláltam!

Igyekeztem a lehető legkisebb zajt csapva ujjongani (így utólag kíváncsi lennék, hogyan csináltam), aztán visszaszaladtam a Griffendélhez.

Megmondtam a jelszót a Dámának (Kitty elmondta), és bemásztam a portrélyukon.

- Megvan! – leültem a lánnyal szemben a földre, és izgatottan bontogatni kezdtem a levelet.

- Mit ír?

- Felolvasom.

- Mi lehet az a szomorú történet?

Vállat vontam. Kicsit csalódott voltam, egy hosszabb levélre számítottam, tele történetekkel, miért-ekre válaszoló kérdésekkel, nem pedig egy ilyen sebtében megfirkantott valamire. Összébb húztam magamon a taláromat, és kicsit közelebb ültem a tűzhöz.

- Oké, én most megyek, és lefekszem. Holnap már hétfő…

- Vagyis ma – feleltem, és a sarokban álló órára néztem. 0:01.

- Vagyis ma – ismételte meg a lány, aztán feltápászkodott, és megjegyezte:

- Szerintem ne zaklasd ezzel apukádat. Ha akarja, úgyis elmondja. Sokkal fontosabb dolgod van. Kibékülni Linnel és Samanthával.

- Ennyire idegesítelek? – húztam el a számat.

- Ha-ha… Jó éjszakát!

- Szia!

Aznap hullafáradtan dőltem be az ágyamba.

Október 30. hétfő

Égtek a szemeim az álmosságtól. Kinyitottam a szemem, és megpróbáltam felülni, de nem sikerült. Kábé 20 perc múlva sikerült feltornáznom magam, de még így is nagy volt az esélye, hogy egyszerűen visszadőlök, és álmodok tovább…

- Rowan, kelj fel! – ez Sam volt. Válaszolni akartam, de amikor szólásra nyitottam a szám, egy világméretű ásítás hagyta el a lepénylesőmet.

- Hé, látom mit ettél tegnap vacsorára!

Még mindig nem feleltem semmit. Kicsusszantam az ágyamból, és a fürdő felé vettem az irányt. Letusoltam, fogat mostam, felvettem a taláromat, majd félholt állapotban a Nagyterem felé indultam.

- Rowan!

- Miii vaaaan? – kérdeztem nyafogva.

- Úgy nézel ki, mint egy szénakazal! – ez most Patty volt.

- Kösz! De most olyan álmos vagyok, hogy az is nagy eredmény, hogy egyáltalán meg tudtam szólalni.

Morogva fordultam vissza. Fél perces hajtépázás után, és miután dráága szobatársnőim, Patty és Berry lefröcsköltek vízzel, már kissé éberebb voltam.

- Hé, hagyjatok békén! – kiáltottam, azzal visszafröcsköltem őket. Félreértés ne essék, utálom mind a kettőt, de egy előnye biztos van a jelenlétüknek: minden buliban benne vannak, és öten sokkal jobb párnacsatázni, mint hárman. Szóval velük 100% hogy nem unatkozik az ember.

Lefelé baktattam a lépcsőkön. Még egy lépcsőfok, még egy, még egy, itt egy trükkös lépcsőfok, ami eltűnik, amikor hirtelen hangot hallottam a hátam mögül.

- Látom jól elvoltál Parkerékkel.

Megfordultam. Lin állt mögöttem, csípőre tett kézzel, szúrósan nézett rám. Akarva-akaratlanul, de gúnyos félmosoly jelent meg a szám szegletében.

- Megtudhatnám, mi ilyen vicces? – kérdezte mogorván.

- Semmi. Csak ezt pont úgy mondtad, mintha te nem hülyülnél velük néha-néha…

- Nem, mi csak együtt, hárman szoktunk, egyedül nem.

- Ja, de mivel jelen esetben a legjobb barátnőim nem hajlandók szóba állni velem, mert még nekik áll feljebb, amiért megsértődtem, kénytelen voltam pót-megoldásokhoz folyamodni.

Kissé túloztam. Végül is Sam szóba áll velem, kicsit csodálkozom is rajta, mert olyan, mintha zavarban lenne, és nem tudja, mit tegyen, ki mellé álljon. Általában azonnal állást foglal, és határozottan kijelenti a véleményét.

Lin fintorgott és büszkén ellépdelt mellettem. Vagyis csak akart. Ő ugyanis elfelejtette, hogy az egyik fok eltűnik!

Csak egy halk sikkantást hallottam, aztán Lin már csak a derekamig ért. Merthogy félig eltűnt.

Nem tehettem róla, elröhögtem magam.

- Ez egyáltalán nem vicces! Segítenél kijönni?

- Bocsi! Nem tehetek róla!

- Segítesz vagy nem? – kérdezte barátnőm indulatosan.

- Nem.

Itt valami olyasmit mondott, amit nem írok le. Szóval egy szép, velős, mindent összefoglaló káromkodás volt, amiben megemlített engem és felmenőimet.

De nem azért mondtam nemet, mert szemét akartam lenni vele! Tényleg nem. Csak az jutott eszembe, hogy itt ez a néptelen folyosó, alig járnak erre, úgyhogy itt a lehetőség, hogy kibéküljünk.

- Azért nem, mert így legalább kénytelen vagy végighallgatni!

Leültem mellé, így a fejünk körülbelül egy vonalba került.

- Oké, de ha végeztél, kiengedsz innen? – sóhajtotta.

- Persze! – vágtam rá – Habár… attól függ, milyen lesz a beszélgetésünk végkimenetele! Ha nagyon felbosszantasz, itt hagylak.

- Cöcöcö! Miről van szó?

- Mintha nem tudnád!

- De tudom, csak azt akarom, hogy kínlódj, amíg elmondod!

- Ha nem vetted volna észre, te vagy az, aki kínlódni fog, ha még sokáig húzod az időt! – mondtam szélesen vigyorogva. Ahhoz képest, hogy éppen békülni készültünk, még mulattatott is ez a helyzet.

- Jaj, de vicces vagy! Na, mondjad gyorsan, mert elég kényelmetlen itt lógni a levegőben! Nem tudok kijönni, mert beszorultam!

- Nem mondod!

- Figyelj, nyögd már ki, mert még nem is reggeliztem, és éhes vagyok.

- Én is.

- Direkt idegesítesz?

- Aha.

- Érdekes, én nem találom viccesnek.

- Bocs.

- Kezdek türelmetlen lenni.

- Akkor addig maradsz itt, amíg ez el nem múlik.

- MONDD MÁR VÉGRE, A FRANCBA IS!

- Oké, oké. Szóval. Engem egyáltalán nem zavar, hogy kivel jársz.

- Persze.

- Tényleg.

- Aha.

- Komolyan beszélek! – csattantam fel. Kezdtem én is unni a dolgot.

- Jó, befogtam. Mondjad.

- Engem csak az zavart, hogy nem mondtad el.

- Meg az, hogy nem kérdeztem meg a véleményed.

- Ez hülyeség.

- Talán nem is annyira.

- Csak rád tartozik, hogy kivel kavarsz. Egyszerűen csak zavart, hogy titkoltad. Ezért szeretnék bocsánatot kérni, amiatt, ahogy reagáltam.

- Bocsánatkérés elfogadva.

- De van még valami.

- Mi? Másért már nem kell bocsánatot kérned.

- Nem is nekem kell.

- Feletsd el – felelte egy kis szünet után, miután leesett neki, hogy mire célzok.

- Jó, akkor nem kell bocsánatot kérned, csak ígérd meg, hogy legközelebb, bármi történik, nekem mondod el először.

- És Sam?

- Persze, persze, meg neki. Na?

- Oké. Megígérem. És sajnálom.

- Rendben – szóltam vidáman, majd felálltam, hogy felsegítsem. Ekkor azonban ő is felemelkedett, és simán, minden segítség nélkül kihúzta a lábát.

- Nem is szorultál be!

- Persze, hogy nem. Csak kíváncsi voltam, kihasználod-e az alkalmat, hogy bocsánatot kérj.

- Akkor mért siettettél annyira?

- Mert már iszonyú nehezen tartottam magam.

- Haha.

Aztán összenevettünk, és együtt indultunk le a Nagyterembe.

- Jé, fel sem tűnt, hol van Samantha?

- Felszaladt egy könyvért, utána meg másik úton ment – gondolom.

- Biztos – vontam vállat.

- Na vééégre! Már azt hittem, sosem értek ide! Kibékültetek? Na vééégre!

- Jó, Sam, nyugi! Igen, kibékültünk, de te meg hol a fenében voltál?

- Hát csak felszaladtam egy könyvért, amit fent felejtettem.

Még mindig gyanakodva néztem rá. Lin is valami hasonlót mondott, amikor könyvtárba indult… Barna hajú barátnőm észrevehette kétkedésemet, mert így szólt:

- Ro, nincs senkim. Legalább annyira szeretnék egy fiút, mint egy doxit a hajamba.

- Huh, akkor megnyugodtam…

Ráérősen megreggeliztünk, majd a bájitaltan-terem felé vettük az irányt.

- Basszus, lányok, nem csináltam meg a házi dogámat! Piton meg fog ölni!

- Oh, hát nem tudom, van-e annyi idő, hogy lemásold, de… megpróbálhatjuk.

Berohantunk, leültünk a leghátsó padba, és kihasználva szünet hátralévő részét szorgosan körmöltem. Samét másoltam, mert tudtam, hogy az sokkal egyszerűbb, rövidebb, érthetőbb lesz, mint Liné. Éppen az utolsó szót írtam le, amikor Piton belépett a terembe.

- Nocsak, nocsak… - kezdte fagyos hangon – Potter! Csak nem most írja meg a házi dolgozatát?

Ijedten kaptam fel a fejem.

- Ó, dehogyis tanár úr, csak tetszik tudni, rájöttem, hogy félreírtam az utolsó mondatot. Elnézést kérek.

- Nem most kell kijavítani. Öt pont a Hollóháttól.

- Tanár úr! Azt hittem, ön is azt vallja, hogy a beadott munka, bármiről is legyen szó, tükrözi az egyéniségünket! Én igyekszem minél tökéletesebb dolgozatot írni, amiért igazán nem hibáztathat!

- Még öt pont. És ne oktasson ki.

- Ezek csak észérvek voltak.

- Még öt pont. Ha így halad, Potter, nem csak tőlem, de diáktársaitól is megrovást várhat. Egy negyedéves nem beszélhet így egy tanárral.

- A bölcsesség nem korfüggő.

Azért sem hagyom magam. Akkor sem, ha 15 pontot már is elvesztett miattam a Hollóhát.

Úgy tűnt, Piton befejezte a vitát. Elfordult tőlem, s a többiekre nézett.

- Ma egy olyan főzetet fogunk elkészíteni, amivel keléseket, dudorokat lehet eltüntetni. A hozzávalókat – itt intett a pálcájával – a táblán olvashatjátok. Mindent megtaláltok a szekrényben. Kezdhetitek a munkát.

Fokozott figyelemmel kezdtem dolgozni. Nem akartam lehetőséget adni Pitonnak, hogy belém kössön valami miatt. Homlokomat ráncolva, a tőlem telhető legnagyobb odafigyeléssel adagoltam a különféle hozzávalókat. Mikor letelt a 45 perc, nagyot sóhajtva kezdtem megtölteni az üvegeket. Felálltam, hogy lerakjam a tanári asztalra, és ekkor valami szörnyű dolog történt.

Megcsúsztam. Megcsúsztam!

És kire ejtettem rá a főzetemet? Az előttem ülő Nathaniel Malfoyra! Azt hittem meghalok. Csak néztem, amint a fiúnak eltűnik az orra… Legalább tudom, hogy a főzet hatásos volt…

A mardekáros dühösen felpattant, eltűnt orra helyét tapogatva, és dühödten, egy hirtelen mozdulattal rám öntötte az üstje tartalmát. Meglepetten kiáltottam fel. Éreztem, hogy lassan egyre laposabb lesz az orrom, a homlokom, a… inkább hagyjuk. Piton sápadtan felállt, és magához intett minket.

Egymás mögött lépkedtünk oda. Az a … szóval a kedves tanár úr, beadott nekünk valami löttyöt, amitől hamarosan mindenünk visszanőtt. Csak ezután szólalt meg.

- 50 pont a Hollóháttól, Potter. És büntetőmunka.

Leesett az állam. És az a marha, aki direkt öntött le? Az nem számít?

- Elnézést, tanár úr, de én véletlen öntöttem a főzetet Malfoyra. Ő viszont szándékosan…

- Hallgasson!

- De tanár úr…

- Potter, fogja be a száját!!

Itt egy kis hatásszünet következett. Piton gondolkodott, hogyan menthetné ki a saját házából való fiút a pontlevonás és a büntetőmunka alól, de végül semmit sem tudott kitalálni.

- 20 pont a Mardekártól, és te is büntetőmunkát kapsz, Nathaniel.

- Mii??

- Menjenek a helyükre!!!

Az utolsó mondatot szinte ordította. Önelégült vigyorral a képemen ültem le, és azon gondolkodtam, milyen feladatom lesz. Remélem, Malfoynak valami undorító dolgot kell csinálnia…

Két perc múlva csengettek ki. Mindenki összepakolt, és amilyen gyorsan csak lehetett, kirohant a napsütötte parkba. Piton órái után ez már szertartássá vált, egyszerűen nem bírjuk azt a dohos pincét.

- Potter, Malfoy, maradjanak itt.

Intettem a lányoknak, hogy majd utánuk megyek, aztán az asztalhoz léptem.

- Elmondom a feladatukat. A raktáramban már ideje lenne újracímkézni a bájitalos fiolákat. Nem akartam másra bízni ezt a feladatot, de mivel több ezer üvegről van szó… - a tanár szája gonosz mosolyra húzódott. Önkéntelenül is felkiáltottam.

- Több ezer üveget felcímkézni? És ez melyikünk dolga lesz?

- Közösen csinálják majd.

MI???

MI???

Közös büntetőmunka Malfoyjal! Ugye ez csak egy rossz vicc? Kérlek, te gonosz vén denevér, én akár egyedül is kitakarítom az egész iskolát, csak ne kelljen vele dolgoznom!

Kelletlenül felnyögtem, aztán kitrappoltam a teremből.

Lin és Sam a folyosó végén álltak, gondolom engem vártak. Miután elmeséltem nekik, mi lesz a dolgom, mindketten őszinte sajnálattal néztek rám. A szünet további részében egymással versengve szidtuk a bájitaltan-professzort, valamint Nathaniel Malfoyt. Remekül szórakoztam, miközben azt hallgattam, hogyan dobnánk be a fiút egy csapatnyi kiéhezett dementor közé. Najó, ez talán egy kicsit túlzás volt, de eszembe jutott, mi lehet Malfoy legrosszabb emléke. Már ha van egyáltalán rossz emléke.

De biztos van neki.

Az apja miatt. Az apja miatt, aki halálfaló – volt. Vagy legalábbis ezt állítja. Mármint azt, hogy már nem az. Hát, ki tudja! Hallottam egyet s mást az apjáról is, meg a nagyapjáról is, Lucius Malfoyról, aki azóta meghalt. Asszem aurorok ölték meg. Az öreg Rémszem Mordon, aki olyan vén már, hogy ki sem mozdul a házából. Lucius Malfoy elfogása volt az utolsó aurori tevékenysége. De az apja… Draco Malfoy ma is egy hatalmas kérdőjel apám szemében. Jobban mondva, az övében nem, biztos benne, hogy halálfaló. Az egészen biztos, hogy volt köze hozzájuk, de hogy ma is az lenne, arra nincs semmilyen bizonyíték. Vannak, akik úgy gondolják, elhatárolódott mindkét oldaltól, és teljesen visszavonult. De 100%-osan talán csak ő maga tudja.

Na, de vissza az eredeti témához, ahhoz, hogy mi lehetett a mardekáros legrosszabb emléke.

- Fogadjunk – vetette fel Samantha – hogy az volt a legszörnyűbb, amikor… ööh… három nőből csak kettő ment el a randira?

- Áh, annyira nem nőcsábász – folytatta Lin – szerintem apuci csak feleannyi zsebpénzt adott neki, mint amennyit kapni szokott.

És ez így folytatódott, kitalált emlékek hosszú sorát felállítva.

Aztán jött Piton, és vele is végigcsináltuk ugyanezt. Mire vége lett a napnak, jókedvűen elkönyveltem, hogy végülis nem halok bele, ha újracímkézem azokat a béna üvegeket Malfoyjal, legalább láthatom érte Parker arcát.

Miután véget értek a délutáni órák, kiültünk az udvarra. Legnagyobb örömömre pont arra sétált Patty is, és én bolond lettem volna kihagyni az alkalmat.

- Hé, Parker! – szóltam oda.

- Mit akarsz? – libái hűségesen megálltak mögötte, és figyelték az eseményeket.

- Nem is érdekel, milyen büntit kaptam a bájitaltanóra után?

- Nem – vetette oda büszkén, haját fölényeskedve hátradobta, aztán lenéző pillantással még ezt is hozzáfűzte:

- Csak azt remélem, hogy utálod, és nagyon kellemetlen feladat.

- Ó – vigyorogtam – értékelem a jókívánságaidat, de nem lesz olyan kellemetlen.

- Miért? – hehe. Kezd kíváncsi lenni.

- Hát, tudod, az lesz a feladata, hogy… - fogott bele Lin, de én beléfojtottam a szót.

- Én akarom elmondani! Szóval Piton raktárában újra kell címkéznem a bájitalos fioláit. Nathaniellel.

- Micsooodaaa? - kérdezte hirtelen dühvel – Ha bármi, hangsúlyozom bármi történik köztetek, egyenként kitépem az összes szál hajadat! Figyelmeztettelek!

- Ha megpróbálod, egyenként verem ki az összes fogadat! Figyelmeztettelek! – mondtam kedvesen.

A skorpió még egyszer hátradobta szőkésbarna hajfürtjeit, majd felemelt fővel távozott. Lyna és Melanie megpróbálták utánozni, de az utóbbinak beleragadt a hajszála a szájfényébe, Lynának pedig annyi haja van, hogy eleve kudarcra volt ítélve.

Jót nevettünk, annyi szent. Ostobák… Jaj, ezért az élményért megéri az a néhány óra…