Október 5.

Egy hónap telt el a Malfoyjal való veszekedés óta. Azóta az idő már sokkal októberesebb lett, egyre többet fúj a szél, és egyre többször esik az eső. A nap már nem süt annyit, mint amennyit a diákok szeretnék (én kivétel vagyok: imádom a telet). A kviddicsedzések is megkezdődtek azóta, csak erről mindig elfelejtek írni. Az első meccsünk pont a Mardekár ellen lesz. Na, kitaláljátok, ki a Mardekár őrzője, és egyben csapatkapitánya? Nem hiszem, hogy gondolkodási időt kellene kérnetek hozzá. Természetesen Nathaniel Malfoy. Szuper. Alig várom, hogy leégessem, mert nem tudja kivédeni a dobásaimat. Velem tuti nem fog elbánni. Lesöpörjük a Mardekárt, teszek róla. Vagyis igyekszem.

Lin alaposan megdolgoztat minket, azt hiszem, neki is szíve vágya, hogy megint megnyerjük a kviddicskupát. (Tavaly is a miénk volt.)

- Jó, oké, most, hogy végre mindenki itt van, talán el is kezdhetnénk végre – itt szigorúan ránézett Kelly Sanfordra, valamint Bob Robbinsra, akik állandóan elkéstek mindenhonnan, mert folyton együtt voltak. Beszélgetni viszont még nem nagyon láttam őket, ugyanis a szájuk mindig mással volt elfoglalva.

- Bocs Lin, tudod milyenek vagyunk…

- A szerelem sötét verem, mely vakká tesz – sóhajtottam színpadiasan, mire mindenki elmosolyodott. Még Lin is.

- Na jó, kezdjük. Bemelegítésnek passzolgatunk.

Linnél volt a kvaff, ő odadobta Kellynek (ő a fogónk), ő továbbadta Bobnak (ki másnak? Amúgy ő terelő), Bob a másik terelőnknek, Timnek passzolt, aki nekem, én meg Samanthának, aki a labda után kapott, és ügyetlenül visszadobta nekem.

Sűrű bocsánatkérő pislogások közepette így magyarázkodott:

- Bocsi, nem vagyok formában.

- Jó, nyugi, bárkivel előfordul az ilyesmi. Folytassuk! – adta ki a parancsot Lin, majd átadtam a kvaffot Bobnak, aki Jonathan Keeburn-nek (őrző), ő meg Samnek.

Barátnőm most el se tudta kapni. Amíg leszállt, hogy visszahozza a labdát, mi Linnel értetlen pillantást váltottunk. Samantha nem szokott ilyen lenni… Biztos csak… fáradt. Ez bárkivel előfordul nem? Talán a jövő heti kviddicsmeccs miatti lámpaláz.

Ilyen és efféle ürügyekkel próbáltam mentséget találni Sam furcsa bénázására.

- Tényleg sajnálom. Nem lehetne, hogy kihagyom ezt az edzést?

- Mi? Nem! Felejtsd el! – szólt rá Lin – Hamarosan meccsünk van! Ha nem vagy használható játékos, vagy igyekszel, és edzel, mint egy félőrült, vagy keresnem kell egy másik játékost, ami lehetetlen, főleg, ha számba vesszük, hogy még annak az illetőnek is edzenie kell. Nem Sam, játszani fogsz.

Még két perces passzolgatás után (Samantha már kezdett belejönni), Lin megint megszólalt.

- Jól van, engedem a gurkókat!

A ládákhoz repült, és kieresztette a leszíjazott labdákat. Az izgő-mozgó gurkók felrepültek a levegőbe, majd az egyik célba vette a legközelebb eső embert. Tim kitért előle, és egy jól irányzott ütéssel a karikák felé vágott vele. A másik engem vett célba, és én történetesen a szemező Kellyt és Bobot figyeltem, így az utolsó pillanatban sikerült egy ügyes mozdulattal kitérnem előle. Aztán feltűnt mellettem Tim, és arrébb tessékelte támadómat.

- Ez közel volt! – rikkantotta vidáman, majd továbbrepült. Na igen, Timnek sosincs rosszkedve! Ezt nagyon tudom irigyelni tőle! Folyton vigyorog valamin! Eszem nincs ehhez… A legnagyobb tragédiában is meglátja a jót! Apropó tragédia! Nem tudom, mi jót lát abban, ami ezután történt, de tragédiának tragédia: Samet vette célba a gurkó. Aznapi szánalmas teljesítménye után még reménykedtem, hogy nem felejtett el kikerülni egy labdát, de úgy tűnik, rosszul gondoltam. Nekicsapódott a vállának!

- Samantha! – Linnel szinte egyszerre kiáltottunk fel. Barátnőnk a vállát szorongatta, és megpróbált biztonságosan földet érni. Miután ez sikerült is neki (nahááát), visszaindult a kastélyba.

Lin és én utánasiettünk.

- Sam! Elkísérünk!

- Bocs, hogy ilyen béna voltam – motyogta, aztán oda se figyelve be akart menni egy ajtón. Csúnya koppanás lett a vége.

- Sam, mi van veled? Nagyon furcsa vagy!

- Semmi bajom! Hol is van a gyengélkedő?

Linnel értetlenül néztünk össze.

- A folyosó végén jobbra.

- Kösz – mondta, aztán elment.

Nem mentünk utána. Túlságosan lefoglalt minket a gondolat, hogy valami nincs rendben vele. Szótlanul lépkedtünk egymás mellett, amikor hirtelen hangokat véltünk felfedezni.

A skorpiók.

Négyen támogatták Parkert, de nem is ez volt a legfurább. Hanem az, hogy a csaj seggrészeg volt. De komolyan.

Lin gonosz vigyorra húzta a száját, és karbafont kézzel eléjük állt.

- Mi baj van Patty?

Csatlakoztam én is.

- Tán túl sok volt a Lángnyelv-whisky? Azt hittem apuci megtiltotta, hogy igyál.

- El… Hikk! El… Elhagyott! – bőgte.

- Kicsoooda? A Teddy macid? – ez megint Lin volt.

- N… Na Hikk! Nathanieeel… - bőg, bőg, bőg, mintha parancsra tenné. Vajon mikor szárad ki?

- Jaa, nem mondod… azt hittem Tierney-t hiányolod…

Erre még jobban bőgni kezdett.

- Gyűlö Hikk! …löm!

Ahá. Szóval innen fúj a szél. Elmúlt a szerelmi bájital hatása, és most vissza akarta édesgetni magát Malfoyhoz, de megszívta, mert a krapek elküldte őt a jó… szóval értitek.

Jah, de hát eddig csak Parkerrel beszélgettünk. A többiek nem csináltak nagyon semmit, meg sem próbáltak leállítani minket, hogy ne piszkáljuk a „barátnőjüket”. Furcsa. De mindegy.

Az öt csajszi eloldalgott, és mi is továbbmentünk. Felmentünk a klubhelyiségbe és Linnel leültünk kedvenc helyünkre, a kandalló elé, hogy megdumáljuk az aznapi eseményeket. Ez már-már hagyománnyá vált. Asszem kábé tavaly óta minden este leülünk ide hárman, és kipletykáljuk, mi történt azon a napon. Hát, most csak ketten voltunk, de volt miről beszélgetni, volt min agyalni.

- Keresnem kell egy hajtót.

- Gondold végig, kik voltak utánunk a legjobbak a válogatáson.

- Az egyetlen lehetséges jelölt…

- Cammie Johnson! – jelentettem ki diadalmasan.

- Öregem, félelmetes, hogy állandóan befejezzük egymás gondolatát, mondatát.

- Akkor menj, és keresd meg. Én meg asszem lefekszem, mert mindjárt lecsukódik a szemem. Te se vagy normális, remélem tudsz róla. Meccs előtti héten, este edzést tartani! Legközelebb tüntetni fogok ellened.

- Haha! Felejtsd el! Najó, megígérem, többször nem tartok esti edzést. De ez most kellett, mert le akarom győzni a Mardekárt.

- Akárcsak én. De most menj, mert lehet, hogy Cammie már alszik.

- Jó neki – ásított Lin – szívesen lennék a helyében.

- Én is. Úgyhogy most megyek is, és bevágom a szunyát.

Október 12.

El se hinnétek, milyen marhaságokat álmodtam. Az volt a legrosszabb, amikor ültem a seprűmön, repültem, kezemben a kvaff, és be akartam dobni a karikába, de Malfoy folyton kivédte a dobásaimat, Parkerék meg bejöttek a pályára, és húúúztak, meg mutogattak, és az egész suli zengte, h hajrá, Mardekár, bénák vagytok Hollóhát.

Szóval kissé lámpalázasan ébredtem. És kicsit későn is. Kapkodva előkapartam a kviddicstaláromat, Lin már nem volt ott, és Berryék sem. Elővettem a seprűmet (Szélvihar, legújabb márka – apu szerzeménye annak örömére, hogy bekerültem a csapatba), aztán lerohantam a Nagyterembe. Már mindenki ott volt, én pedig lehuppantam Lin mellé. Cammie Johnsonnal beszélgetett, nyilván az aznapi meccsről, meg a hülye taktikáiról, aminek az előadásán mindenki halálra unja magát. A harmadéves lány azonban minden szóra figyelt, és kíváncsian hallgatta barátnőmet. Engem egyikük se vett észre.

- Khm-khm… Sziasztok! – köszöntem jó hangosan.

- Szia! Éppen végszóra érkeztél! Egyél gyorsan valamit, aztán mennünk kell!

A parancsnak eleget téve villámgyorsan bekaptam egy tányér rántottát, aztán kábé két perc múlva már az öltözőben voltunk. Felvettem a taláromat, és a seprűvel a kezünkben kiléptünk az ajtón. Ebben a pillanatban felharsant egy mágikusan felerősített hang. (a megafont elvetették, mert folyton volt vele valami gond.)

- És itt a Hollóhát csapata, akik tavaly megnyerték a kviddicskupát! Majd meglátjuk, sikerül-e megtartaniuk!

A Mardekárosok már kint voltak.

- A csapatkapitányok fogjanak kezet! – harsant fel Madam Hooch hangja.

Lin és Malfoy barátságtalan kézropogtatása után a tanárnő belefújt sípjába, és a játékosok felemelkedtek a levegőbe.

- És felszálltak! A Hollóhát csapata azonnal támadásba lendül, Alina Davies megszerzi a kvaffot, és szélsebesen száguld a karikák felé!

Ha lett volna egy kis időm, amíg biztonsággal elfordíthatom a tekintetem, minden bizonnyal lemosolyogtam volna a hang tulajdonosára. Egy griffendéles lány volt, Kitty Rimes. Nálam egy évvel fiatalabb.

Akkor ismerkedtünk meg, amikor egyszer régen haragban voltam Linékkel. Abban az időben állandóan vele voltam. Nagyon aranyos lány, csak kicsit sokat aggodalmaskodik, ugyanis félvér, az anyja mugli, az apja meg halálfaló. Szegény! Ezért sokan bántják, kiközösítik. Nem mintha nagyon tehetne róla, de sok griffendéles azt mondja, a Mardekárban lenne a helye. A mardisok meg azt mondják, nem illik közéjük, mert félvér. De azért van néhány barátnője, akikkel nagyon jól el van, a többiek meg… megkeserítik az életét.

Ebben a pillanatban Lin teljes erőből elhajította kvaffot. Malfoy elhúzott jobbra, és egy ügyes mozdulattal (na igen, kénytelen vagyok elismerni: szép volt) kivédte a dobást.

- A Mardekáros csapatkapitány, Malfoy sikerrel megakadályozta a Hollóhát dobását, elég közel volt, de sikerült. A kvaff a zöld-ezüst színben játszó hajtó, Peter Andres kezében van. Ekkor azonban közbelép a Hollóhátasok terelője, Bob Robbins odaküldött egy gurkót: Szép volt, Bob!

Villámgyorsan odakaptam a kvaffért, és egy veszélyesen éles kanyarral a Mardekár póznái felé repültem. Csak azért is megmutatom Malfoynak!

Jobbra vetődtem, ő is, és ugyanazzal a lendülettel a baloldali pózna felé hajítottam a labdát. Ekkor felharsant Kitty hangja:

- Gyönyörű megtévesztő mozdulat volt Rowan Pottertől, 10-0 a Hollóhát javára!

A kék-fekete talárba öltözött szurkolók örömkiáltásai teljesen elnyomták a Mardekárosok gonosz fújolásait. Remek kezdés!

Szememmel Kellyt kerestem, hogy megállapítsam milyen ütemben haladunk. A szőke lány sasként körözött úgy 5 méterrel fölöttem, szemeivel fáradhatatlanul kutatta a kis, szárnyas labdát.

- Rowan, vigyázz!

Az utolsó pillanatban vettem észre, hogy a mardis terelő, Will engem célzott meg egy gurkóval. Lebuktam, így a labda elsuhant a fejem fölött, célba véve Timet. Aki egy jól irányzott ütéssel Malfoyt szemelte ki következő áldozatának. Legnagyobb sajnálatomra nem jött össze.

A kvaff ezúttal Cammie kezébe került. Lin harsogva kiadta a parancsot, miszerint hátulról fedezzem a lányt, és szemem sarkából láttam, hogy ő is így tesz.

Még egy gól. Haladás.

- 20-0 a Hollóhátnak! Egyébként egy sajnálatos gurkó-baleset miatt az igen tehetséges Samantha Coley helyét a mai meccsen egy ígéretes felfedezett, Cammie Johnson vette át. Szép dobás volt tőle!

- Szép volt Johnson! – kiáltottam oda, és a lány hálásan rám mosolygott.

Sajnos ezután a Mardekáros hajtók, Peter Andres, Mary Carten, valamint Matt Golheim sorozatban egy-egy dobással bosszulták meg eddigi teljesítményünket, így Kitty, aki nem volt teljesen pártatlan, lelkesedés nélkül jelentette be:

- 30-20, és a Mardekár átvette a vezetést!

A francba!

Ezután annyira dühös lettem, hogy háromszor csont nélkül beletaláltam az egyik karikába.

- Gyakrabban kéne feldühödnöd! - kiáltott oda Lin.

- Kösz! – vigyorogtam vissza gúnyosan.

Kitty nem győzte kiabálni eredményeinket.

- Úgy tűnik, Potterre ösztönzőleg hatott ez a kis hátrány, 50-30 a Hollóhát javára!

Csapattársaim is felébredtek, és minden addiginál többször csapódtak a gurkók hollóhátas ütőhöz, Kelly még éberebben kereste a cikeszt, Jonathan parádés védései optimizmussal töltötték el a legkevésbé bizakodó szurkolót és játékost is. Nem úgy a Mardekár részéről. Ellenfelünk egyre elkeseredettebben „harcolt”, Mary például olyan mérges volt, hogy messze eltévesztette a dobását.

Hamarosan a következő eredményt jelentette be Kitty:

90-50 a Hollóhátnak!

Ha így folytatjuk, az utóbbi 30 év legszebb győzelmével mehetünk haza. Ez a gondolat boldogsággal töltött el, és nem hagytam ki az alkalmat, hogy a következő gólomnál a lehető leggúnyosabb mosolyommal ajándékozzam meg az egyre dühösebb Malfoyt.

Hajrá Hollóhát!

Folyamatosan hallom a nézők soraiból az üdvrivalgást, az éljenzést. Remek, egyre jobb!

10 perc múlva, miután az állás már 110 – 60 volt, észrevettem, hogy Kelly, és a Mardekár fogója, Violet eszeveszett gyorsasággal fej-fej mellett száguld körbe a stadionban. A játék teljesen lebénult, mindenki izgatottsággal vegyes félelemmel figyelte a két fogót.

Violet egy kis előnyre tett szert, de Kelly sem késlekedett. Őrült hajszájukat még nézni is fárasztó volt.

Ekkor azonban sorsdöntő dolog történt.

Bob Robbins felébredt, és az addig ide-oda cikázó gurkók egyikét egy borzalmas erejű ütéssel a két fogó felé küldte. Tudtam, és ő is tudta, hogy ez nagy kockázat volt, mivel fennállt a veszélye, hogy a saját játékosunkban teszünk kárt. Kelly azonban idejében észrevette a veszélyt, és a száguldó gurkónak helyet adva lefékezett. A labda elsuhant mellette, és ő már repült is tovább, egyenesen a cikeszért.

Violetnek hátborzongató reccsenéssel az oldalába csapódott a labda. A lány, mintha lassított felvételt néznénk, szinte óvatosan fordult le seprűjéről. Hatalmas szerencséjére Dumbledore még idejében cselekedett. Megállította őt a levegőben, majd egy hordágyat varázsolt alá, és pálcájával az irányt mutatva a gyengélkedő felé küldte a betegágyat.

Győztünk.

A tömeg felmorajlott. Még mindig hatása alatt álltak Violet szörnyű balesetének, azonban akik nem jöttek rá az eset súlyosságára, vagy csupán ennyire érzéketlenek voltak, visítva, mámorító örömmel ünnepeltek minket. A Mardekárosok, élükön Malfoyjal, lerepültek a pályáról, és elindultak, hogy meglátogassák csapattársukat. Én még mindig döbbenten lebegtem a levegőben, amikor a kilátást eltakarta egy halom fekete-kék taláros ember, és boldog mosollyal az arcukon lerángattak a földre.

Még egy óra múlva is az öltözőben voltunk. Lin hosszú beszédet mondott, amelynek az volt a lényege, hogy jó csapat vagyunk, meg tudta, hogy sikerülni fog, meg hogy ne aggódjunk Violetért, mindenkit ért már kisebb-nagyobb kviddicsbaleset. Aztán amikor kifelé indultunk, Lin a fülembe suttogta:

-Azért beszéltem ilyen sokat, hogy a többiek addig előkészíthessék a bulit!

Visszavigyorogtam rá, és együtt mentünk fel a toronyba, ahol valóban hatalmas bulival vártak minket. Mindenki ott volt, még Parkerék is, igaz, ők félrevonulva csacsogtak egy sarokban. Jaj, mégsem volt ott mindenki: Naomi Madison a hálótermében maradt tanulni. Ez annyira jellemző rá! Teljesen hidegen hagyják az olyan apróságok, mint a kviddicsmeccs. Vérbeli stréber. De nem érdekel, ma igazán semmi sem ronthatja el a kedvem! Samantha is kijött már a gyengélkedőről, hiszen a csontforrasztás pillanatok alatt készen van, így ő is ott lehetett a bulin. Ám hiába kérdezgettük, folyton csak azt hajtogatta, nem tudja mi volt a gond, egyszerűen nem ment és kész, ne nyaggassuk már. De most ezzel sincs kedvem foglalkozni! A Hollóhát csínytevői, (olyasfélék voltak, mint a nagyapám, akiről apa sokat mesélt) Howard és Zack, szereztek kaját a házimanóktól, hoztak vajsört, sőt, még egy kis Lángnyelv-whisky-t is szereztek, amiből ők lelkesen ittak, én azonban távol maradtam az üvegtől.

Úgy este 11 körül a prefektusok (Sylvia és Andrew) ránk szóltak, hogy most már szép lassan kezdjünk el szállingózni felfelé. Hát, voltak akik véresen komolyan vették a szép lassan felszólítást, ugyanis kábé éjfél körülre ürült ki teljesen a klubhelyiség. Utolsónak Howard és Zack maradtak, akikre rásóztuk a takarítást, mondván, mivel ők szervezték az egészet, pakolják is össze. Néhány pálcasuhintásukba került, de akkor is.

Mindenesetre a Hollóhátasok arcáról lehetetlenség volt még néhány napig levakarni a mosolyt.