Szeptember 4.

A bájital már majdnem elkészült. Mivel hármunk közül én vagyok a legrosszabb ebből a tantárgyból, meg se próbáltam segíteni Linnek és Samnek, csak fel-alá járkáltam, és a következő problémán gondolkodtam. Ezt az italt meg kellene itatni Pattyval. De hát nem sétálhatok oda azzal, hogy szia, Patty, kérsz egy kis töklevet? Akkor mit tegyünk… Nincs ötletem. Komolyan mondom, nincs ötletem. Ez a betegség nálam ritkán fordul elő, de ez van. Elgondolkodva köröztem a teremben, oda se figyelve kettejükre, akik éppen teljes odaadással figyelték bájitalunkat.

-Ro, ne idegeskedj annyit, mert irritál! – szólt rám Lin viccesen. Belerúgtam az egyik polcba, és felmordultam.

-Nem is vagyok ideges! Csak éppen az jutott eszembe, hogyan fogjuk megitatni Parkerrel a löttyöt.

Sam az égre emelte tekintetét, és látványosan sóhajtott.

-Nem érsz rá később gondolkodni ezen? Annyi időnk van még! Nem is muszáj most bevetnünk, ne aggódj, nem jár le a szavatossága!

- Mi az a szavatosság? – kérdeztem értetlenül – És honnan tudod te ezt?

- Elfelejtetted, hogy ő járt mugli-iskolába is?

Ja, persze. Egyébként ne értsétek félre, nem mugli származású vagy ilyesmi, csak az anyukája elküldte őt 11 éves koráig, mert állítása szerint ott megtanulhatja az alapokat, jobban mintha ő tanítaná otthon. Hát, tény, hogy a muglisabb dolgoknál jól jön a segítsége, de nem állítom, hogy olvasni jobban tud, mint mi.

- Oké, de meg kell értenetek, hogy ideges vagyok! Alig várom már, hogy lássam, mi lesz ebből! Minél hamarabb, annál jobb.

- Jó. Akkor kezdjünk el gondolkodni – szólt hozzá megint Samantha, miközben Lin elmélyülten kevergette a bájitalt -, kik azok, akiktől fenntartás nélkül elfogad bármit.

- Öhh… a barátnői, meg szerintem Nathaniel Malfoyban sem kételkedne.

- Ez az! – csettintett Lin – Nathaniel Malfoy!

Megforgattam a szemeimet.

- Felejtsd el! Én tuti nem fogom odaadni Malfoynak!

-Nem is kell! – vette át a szót Samantha – Elég, ha a nevében küldünk Parkernek egy doboz csokibékát, belekeverve a mi kis szirupunkat.

Lin úgy nézett Samre, mint egy ostobára.

- Ezt nem mondtad komolyan. Ki van csukva, hogy Patty valaha is megenni valamit, amiben eeennyi kalória van!

- Linnek igaza van – húztam el a számat – akkor mibe tegyük bele?

- Hát töklébe, vagy valami hasonlóba!

- Miért van neked mindig igazad, Lin? – húztam el megint a számat. Persze nem gondoltam komolyan, nem sértésnek szántam, sőt, irigyeltem, amiért néha sokkal értelmesebben gondolkodik, mint én.

- Azért mert okos vagyok! – röhögte el magát – Na, de szedjük össze magunkat, mert már csak a haj hiányzik!

- Oké, de azt én akarom beletenni, mert én voltam az, akinek meg kellett szereznie! – szóltam.

Samantha, mint mindig, most sem bírta ki, hogy ne szúrjon oda nekem egy megjegyzést:

- Ugyan már, biztos nagyon élvezted, hogy Tierney-vel lehetsz – mondta kedvesen, ártatlanul pislogva. Linnel felröhögtek, és elkezdtek énekelni:

Csodásnak tartod

Tierney a drágáád!

Kellene egy párna! - gondoltam, majd felkaptam az egyik sarokból, és egy pontos dobással odahajítottam. Hát igen, één, a naagy kviddicsjátékos.

Egyébként a Hollóhát kviddicscsapatának Lin a kapitánya, és mind a hárman hajtók vagyunk, méghozzá a legtehetségesebb hajtók az egész iskolában, ezt lelkiismeret-furdalás nélkül állíthatom. Ami meg külön élvezet, hogy Parkerék semmit sem konyítanak a sporthoz, mi több, az első repülési órán Anette leesett a seprűről, és be kellett menni vele a gyengélkedőre. Már akkor utáltuk egymást… A régi „szép” emlékek! Sose felejtem el… Először Melanie-t utáltuk, mert első nap tett egy megjegyzést az apámra, én meg az ő külsejére, és attól kezdve ott cikiztük ki egymást ahol lehetett. Akkoriban (meg még most is) elég sok barátnője volt, de többségük csak talpnyaló volt, akiknek jó kapcsolat kellett.. Egészen másodikig Melanie-t utáltuk egyedül, de aztán kialakult ez a kis csapat, és Patty lett a „bandavezér”. Amolyan háború-féle volt ez, „ki tudja jobban megsérteni a másikat” címszó alatt.

Mivel így elgondolkodtam, Linék kihasználták az alkalmat. Arra eszméltem fel, hogy most az én arcomon puffant a párna. Behajítottam az egyik sarokba, és odaléptem az üsthöz.

- Mindkét hajszálat beletegyük?

Sam vállat vont.

- Nem t’om. Szerintem az jobb lenne…

- Tök mindegy, tedd bele mindkettőt, ettől úgysem lesz erősebb a hatása – vette át a szót Lin.

- Oké – mondtam, és beleejtettem Tierney hajszálait a fortyogó üstbe.

Amolyan hányászöld színe lett tőle. Jellemző! Látszik, milyen reakciót vált ki az emberekből Tierney. Amikor meglátja valaki, rögtön hányingere lesz. És én kétszer nekimentem!

Kinéztem az ablakon. Elgondolkodva néztem Hagrid kunyhóját, a sötét eget…

…A sötét eget?!

- Hány óra van? – kérdeztem gyorsan – Nézzétek, odakint már sötétedik!

- Hopsz, jól eltelt az idő! Még jó, hogy készen is lettünk! Gyere, Ro, segíts megtölteni néhány üveget, aztán menjünk vissza, még mielőtt elkapnak! – adta ki az utasítást Sam.

Másnap reggel levittük magunkkal az üveget. Besétáltunk a Nagyterembe, és leültünk a szokott helyünkre a Hollóhát asztalához. Az üveg Linnél volt.

- Van már valami terved, hogy hogyan akarod ezt beadni neki? – súgtam oda.

- Nincs.

- Az jó – néztem rá bizonytalanul.

- Nyugi!

- Nem nyugszom meg! Látni akarom már az eredményt – kuncogtam.

- Jó, majd kitalálok valamit.

- Mikor?

- Mit mikor?

- Mikor találod ki azt a valamit?

- Ne nyaggass már!

- De!

- Nyugodj le!

- Nem akarok!

- Elég legyen már! Mindhárman idegesek vagyunk, nyugodjatok meg mind a ketten, és te Ro, ne nyaggasd Lint! – szólt bele Samantha. Úgy tűnik, elege lehetett már a beszélgetésünkből. Pedig előfordul, hogy ha idegesek vagyunk, akkor így vitázunk egy kicsit, de ha jobban belegondolok, komolyabb veszekedésünk még nem nagyon volt.

- Oké, én befejeztem.

- Én is. De mikor…

- Most!

- Most? Hogyan? – kérdeztem meglepve.

- Hát így – mondta Lin egyszerűen, és töltött egy pohár töklevet. Aztán beleöntötte a bájitalt. Ezután, teljesen természetesen egy kicsit arrébbment, hogy közelebb legyen a gyanútlanul fecsegő Pattyhoz. A lány éppen elmélyülten csacsogott Lynával, felé is volt fordulva, így nem láthatta, hogy a háta mögött olyan másfél méterről Lin egy halk varázslattal kicserélte a két poharat.

Aztán fogta magát, visszaült a helyére, és folytatta a reggelit, mintha mi sem történt volna.

- Szép munka volt! – jelentette ki Sam – Ennél még én se csinálhattam volna jobban!

- Észre sem vette! Ügyes – állapítottam meg, majd mosolyogva vártuk a pillanatot, mikor jut eszébe inni.

Nem váratott magára sokáig.

Mivel pont nem ő beszélt, hanem Lyna, kihasználta az időt, és megitta a töklevet. Ezután egy kicsi ideig semmi különöset nem lehetett rajta felfedezni.

Csak az vette észre, aki figyelt: Patty egyre gyakrabban vetett furcsa pillantásokat Tierney-re. Egyszer, amikor találkozott a tekintetük, a lány rá is kacsintott!

Egy olyan 5 perces szemezés után Tierney felállt, és kifelé indult.

Ezután olyasmi történt, amire senki nem számított. Kivéve minket, de az nem ér. Patty elkapta Tierney talárjának az ujját. A fiú megállt, és ránézett. Látszott rajta, hogy nem igazán tudja mire vélni ezt a dolgot. Parker fölállt, és…

… MEGCSÓKOLTA TIERNEY-T.

Asszem ebben a pillanatban megfagyott a levegő a teremben. Mindenki őket nézte, előbb tátott szájjal, aztán röhögőgörccsel viaskodva, de páran spontán elhányták magukat. Patty azonban figyelemre sem méltatva őket, Tierney szájára tapadt. Karjával átölelte a fiú nyakát, az említett pedig ott fogdosta Pattyt, ahol érte – olyan helyeken is, ahol nem illene a Roxfort ebédlőjében… Ez így ment egy percig, aztán a csaj kézen fogta szerelmét és kivezette a döbbent hugrabugost a teremből. Mindenki összesúgott a hátuk mögött, csak Flitwick ment a páros után, hogy ő, mint házvezető tanár, felvilágosítsa őket egyes illemszabályokról.

Miután lenyugodott a társaság, a Mardekár asztala felé néztem, mert kíváncsi voltam, hogy viseli Patty pasija a megaláztatást.

Nathaniel Malfoy komor arccal nézett végig a termen. Nem volt olyan messze tőlem, így jól láttam az arckifejezését. Csalódottság, értetlenség, és egy kevéske düh.

Hát, meg tudtam érteni. Nem lehetett könnyű végignézni, amint a barátnője a suli leghányadékabb srácával smárol.

Míg Samék jót mulattak Pattyn, én egy kicsit elszégyelltem magam.

Önzők voltunk, mert csak azt tartottuk a legfontosabbnak, hogy Parkert megvicceljük, de nem jutott eszünkbe, hogy ezzel megbántunk még valakit. Pedig nagyon úgy nézett ki, hogy Nathanielt is sikerült. Felállt, és álnyugodtan kisétált a Nagyteremből.

Én meg utánamentem.

De nem tudom miért. Mit mondhatnék neki? Egyet tudtam biztosan, hogy meg kell valahogy vigasztalnom. A fiú átvágott az egyik folyosón, és kiment az udvarra. Leült a tópartra, és bámulta maga előtt a vizet. Közelebb mentem hozzá. Szőke haja eltakarta az arcát, de biztosra vettem, hogy nem sír. Ő nem szokott. Ritkán mutatja ki az érzéseit.

Ő rám nézett, de nem szólalt meg. Leültem mellé, aztán kis idő múlva megtörtem a csendet.

- Sajnálom.

Megint rám nézett.

- Mit? – kérdezte nemes egyszerűséggel.

- Hááát… nem tudom. Csak… engem is meglepett.

- Meglepett? – kérdezte egy kis gúnyos felhanggal – Ez enyhe kifejezés. Valósággal kővé dermedt az egész terem.

Most megint a tó felé fordult.

- Miért jöttél ide?

Felvontam a szemöldököm.

- Hogy megnézzem, hogy vagy.

- Ergó, hogy sajnálj.

- Nem azért jöttem. Csak… - itt megakadt a mondat. Tényleg, miért is jöttem?

- Figyelj, nincs szükségem senki sajnálatára, oké?

Mérges lettem. Nehogymár még én legyek a hibás, amiért meg akartam vigasztalni!

- Csak meg akartalak vigasztalni – mondtam neki, mire megint felém fordult. Látszott, hogy szomorú, és dühös.

- Hát, kösz, de nincs szükségem rá! Hagyj békén! Nem kell, hogy megvigasztalj!

- Hát így próbáljon meg valaki segíteni neked! – ugrottam fel – Csak jót akartam!

- Akard máshol!

- Ja, perszeee, Nathaniel Malfoy túúl büszke, hogy elmondja, mit érez! Bocs, hogy egy kicsit is érdekelt mi van veled.!

- Semmi baj, de nincs rád szükségem, oké?!

Hátat fordítottam. Mit képzel ez magáról?! Jó, tényleg sajnáltam, de attól még nem kell így reagálnia! Hogy is lehettem ilyen ostoba, hogy azt higgyem, majd segíthetek neki! Tudhattam volna. Végülis mindig ilyen volt. Nem mondta el senkinek, mit érez, sosem mutatta ki, ha szomorú volt, vagy ha dühös. Egy külső szemlélő azt hihetné, hogy ő csak van. Nem érez, nem gondolkodik, csak van.

Lelassítottam, és elsétáltam az esvéká teremhez. Útközben mindenkit arról hallottam pletykálni, ami a Nagyteremben történt. Elmentem két harmadéves mellett:

- Hát én ezt nem gondoltam volna!

- Jaja, pont Tierney-vel! Az a másik olyan aranyos volt pedig!

Két elsős kislány:

-Egyáltalán ki volt az a hájpacni?

-Nemtom’.

Néhány hatodikos:

-Asszem erről még egy darabig beszélni fognak… Ki gondolta volna! Rendesen átejtette szegény Malfoyt!

Hát szóval ilyen megjegyzéseket hallottam.

Rég volt olyan szórakoztató óránk. Senki sem figyelt Ms. Grangerre, az egész osztály Parkerről sugdolózott, és amikor elment egy fiú mellett, az odaszólt neki, hogy:

- Hé, Parker, ennyire lejjebb vitted a mércét? Velem eljönnél randizni?

Patty zavarban lehetett, mert rámosolygott a fiúra, és gyorsan odébbállt. Kíváncsi vagyok, mennyi ideig fogják még ezzel cukkolni. Nagyon remélem, hogy jó sokáig. Megérdemli az a kis… (najó, nem mondom ki, ne káromkodjunk túl sokat:D)

Egész órán a többieket figyeltük, hogy miket mondanak Pattyra. Mondjuk nem sokat hallottunk, de jó volt látni, hogy mutogatnak rá, és röhögnek. A professzorra bezzeg senki sem figyelt, de úgy tűnt, ez cseppet sem lepi meg. Egyébként ezen nem is csodálkozom, hiszen ő is látta a reggelinél történteket. Amikor csöngettek, és elkezdtünk pakolni, odaszólt nekem.

- Ms. Potter, maradjon egy kicsit, szeretnék kérdezni valamit.

Jaj, nee! Lebuktunk, ugye? Most meg fogja kérdezni, van-e valami közünk a dologhoz! Amíg odaértem az asztalához (ez sajnos fájdalmasan kevés időbe került), azon gondolkodtam, mit fogok mondani.

- Igen, tanárnő? – kérdeztem, előre aggódva a folytatástól.

- Mesélj apukádról! Hogy van mostanában? Rég nem találkoztam vele.

Meglepődtem, és megkönnyebbültem.

- Ismerte apámat??

Ms. Granger elmosolyodott.

- Igen, jó barátok voltunk itt a Roxfortban.

- Nahát, nem is tudtam! Apa soha nem mesélt a barátairól.

- Öhm… nos, biztos volt rá valami oka. Mindenesetre kíváncsi vagyok, hogy van, mert sajnos megszakadt a kapcsolat hetedik után.

- Nagyon jól van, csak még mindig hiányzik nekünk anyu.

- Igen – sóhajtott - , őt is ismertem. Nagyon aranyos lány volt, de vele sem találkoztam többet, miután itthagytuk az iskolát.

- Ühüm.

Pff… Én, a nagy fogalmazó. Ühüm. Hálás lettem volna, ha eszembe jut valami normálisabb válasz.

-Hát, csak ennyit szerettem volna – mondta. Úgy tűnt, ő is zavarban van.

- Öhm, rendben, akkor én… megyek is.  Viszontlátásra!

- Viszlát!

Lin és Samantha az ajtónál vártak, én meg elmeséltem nekik, amit a tanárnő mondott. Furcsa módon Lin egyáltalán nem volt meglepve.

- Hát vágülis, ha jobban meggondoljuk, Ms. Granger kábé ugyanannyi idős lehet, mint apukád, és abban biztos voltam, hogy ő is ide járt. Nem is olyan lehetetlen, hogy ismerték egymást, sőt.

- Ez igaz – ismertem el – Legközelebbi levelemben megkérdezem apát, mért nem mesélt soha a barátairól. Kíváncsi vagyok, milyen titka van, ami miatt nem szeret beszélni róluk.

A nap végére sikerült túlélnem egy bájitaltant Pitonnal, még egy bűbájtant Flitwickkel, egy legendás lények gondozását Hagriddal, (megígértem, hogy meglátogatom, majd egyszer, valamelyik nap leugrok hozzá) és még egy dupla gyógynövénytant Bimbával. Ezután felmentünk a klubhelyiségünkbe, ledobtuk a cuccainkat, és én elsiettem levelet írni a bagolyházba.

Még elsőben kaptam a baglyomat, Lizát, a szülinapomra. Apa vele küldött levelet, és azt írta, megtarthatom, ez az ő szülinapi ajándéka. Nagyon örültem neki. Pontosan olyan, mint Hedvig, apa baglya.

A bagolyvárba érve gyors levelet firkantottam apának, amiben tudattam vele, hogy jól vagyok, semmi bajom, és hogy találkoztam egy Hermione Granger nevű nővel, aki történetesen az új sötét varázslatok kivédése tanár, és kíváncsi vagyok, ismerős-e. Aztán leírtam megint, hogy minden oké, és magamhoz hívtam Lizát. Rákötöttem a lábára a levelet, aztán csak álltam az ablakban, és néztem a madár egyre távolodó sziluettjét. Aztán lépések zaja ütötte meg a fülemet.

- Oh, hello! Nem tudtam, hogy itt vagy!

Ajjaj. Nem fordultam meg, de ezt a hangot ezer közül is felismerném.

- Hello, Malfoy.

- Figyelj, ha már itt vagy… - kezdte zavartan – szeretnék mondani valamit.

Na, mostmár asszem ideje megfordulni. A fiún szokásos mardekáros talárja volt, szőke haja egy kicsit a szemébe lógott. Egyszer láttam az édesapját: mintha csak ő lett volna, nagyon hasonlítanak. De talán az apjának még ridegebb, érzelem-mentesebb külseje van.

- Igen? – kérdeztem hűvösen. Még mindig mérges voltam egy kicsit, hogy kiabált velem, csak azért, mert segíteni próbáltam.

- Öhm… csak bocsánatot szerettem volna kérni a reggeli viselkedésem miatt.

- Azt jól teszed.

- Figyelj, megértem, hogy megbántottalak, meg minden, de te is értsd meg, ki voltam borulva, nem akartam, hogy sajnáljanak.

- Ezt abszolút megértem.

- Akkor miért vagy ilyen undok?

- Nem vagyok undok. Csak egy kicsit – válaszoltam enyhe félmosollyal. Valószínűleg ő is észrevette, hogy olvad a jég, mert egy kicsit ő is elmosolyodott.

- Azóta persze már átgondoltam mindent, és rájöttem, hogy valójában nem is az bántott, hogy megcsalt, hanem hogy az egész iskola előtt, ráadásul azzal a béna dagi hugrabugossal.

- Hát igen, ez tényleg elég… khm… meglepő választás volt.

Mostmár mindketten mosolyogtunk. Végülis, minek játsszam a sértődöttet? Biztos nehéz lehetett neki rászánnia magát, hogy bocsánatot kérjen, és elmondja, mit érez. Ne bántsuk már meg még jobban!

- Habár – tettem hozzá - , én egyáltalán nem csodálkozom… Bármit ki tudnék nézni abból a libából.

- Azért nem kell így beszélni róla… Tud ő rendes is lenni, ha akar.

Elkerekedett szemmel néztem rá.

- Rendes?? Ezt ugye nem gondoltad komolyan??

- Nem ismered eléggé.

- Ó, hidd el nekem, túl jól ismerem! Ennyire vak vagy?!

Nathaniel mérgesen ráncolta a homlokát.

- Hát az biztos, hogy jobban ismerem, mint te!

- Hogy oda ne rohanjak! Nehogymár megvédd a suli legnagyobb ribancát!

Ezek után ilyen és ehhez hasonló sértéseket vágtam hozzá, mire ő egyre dühösebben ütögette vissza a labdát.

Hadd jegyezzem meg, hogy már ordítottam, és ő is hasonló hangnemben válaszolt. Najó, talán kicsit halkabb volt mint én. Oké, oké, csupán dühösen sziszegte felém a szavakat. Én meg szinte visítottam dühömben. Utólag belátom, tök ciki volt, de akkor is… megvédte Parkert!

- Ne beszélj így róla!

- Ne mondd meg nekem, hogy mit csináljak!

Az utolsó mondatot hisztérikusan odakiabáltam neki, aztán fogtam magam, és faképnél hagytam (aznap már másodszor) a szintén nem teljesen nyugodt fiút.