Ahogy belépett a romos, lekopadozott feliratú kapun, valamiféle sajnálatot érzett, de nem tartott sokáig, az első, földre hullt kőtörmeléket undorodva lépte át, a vas keze nyomán úgy nyikorgott, mintha kínoznák.

A kúria felé vezető, réges-rég még takaros, murvával leszórt utat sűrű fű és gaz verte fel, kétoldalt az egykoron kifogástalan gyep most sárgára volt száradva, bogáncs, és mindenféle szúrós növény borította.  Jól emlékezett az unikornisos szökőkútra, amely büszkén felvetette a szarvát, szájából pedig csillámló ezüstként ömlött a víz a kút medencéjébe, hogy csobogva eggyé váljon vele. Az egyszarvúnak most szarva negyede volt csak megmaradt homlokán.

A fák alatt vastag rétegekben feküdtek a több őszön át halmozódott, rothadó levelek, s most új takaró hullott rájuk, hogy befedje az emlékeket.

Nemsokára a düledező bejárathoz ért, nem kellett hozzá semmi erőfeszítés, hogy bejusson: az ajtó zárja már rég megadta magát, így egyszerűen belökte. Évtizedes por szállt az orrába, mire köhögnie kellett tőle. Az egykori hall szürkén, pókhálósan, kietlenül szomorkodott, a márványpadló és a falak visszaverték, és megsokszorozták a nő lépteinek hangját. Összehúzott szemöldökkel haladt végig a rég nem működő falióra mellett, fel az egyik oldallépcsőn. Kesztyűs kezét végigfuttatta a korláton, érezte, ahogy a szőnyeg porosan, szinte már keményen, de besüppedt a lába alatt. Mikor felért a két lépcsőt összekapcsoló kis hídra, fájdalmas pillantást vetett a kerek, színes kis ablakra, amelynek hatalmas N betű díszlett a közepén.

Automatikusan a jobboldali folyosón haladt tovább, üres képkeretek mellett, melyekben csak az üres háttér látszott, alakok nem voltak, talán már rég kiszöktek belőlük… Poros, gyönyörű vázák és szobrok mellett lépdelt el, mindegyikre úgy pillantott, mint azokra szokás, akiket egyszer már elvesztettünk, s most újra látnunk kell.

Pillanatokon belül megtorpant egy szoba előtt, ajtaja csukva volt, olyan békésnek tűnt, mint soha annak előtte.  Elforgatta a kilincset, majd a felszálló porfelhőn keresztül, végképp elszoruló szívvel nézett körbe a szobában. Meglátta az ágyat, amiben élete legtöbb éjszakáját töltötte. A baldachin már leszakadozott az évek súlya alatt, a takaró megkopott, hímzett, arany mintái már szinte alig látszottak.  A ruhásszekrény félig ki volt nyílva, de teljesen üres volt.  Egy egér szaladt át a nő lába alatt, de az nem törődött vele, csak előrébb ment a hálószobában.

A tükrön, ami a fésülködőasztal felett lógott, hosszú repedés vonult végig. Leült elé, levette a kesztyűit. Most már meztelen tenyerét a bársonyterítős asztalra fektette, és szemlélte az arcát a törött üvegben. Elevenen csillogó, barna szemek, sok kis sárga pöttyel a pupillája körül, övezve tengersoknak tűnő, apró ráncokkal. Főként a homlokán volt több belőlük, a gondterhelt összevonástól, két szemöldöke között mély barázdák helyezkedtek el. Sötétbarna, csaknem fekete haja jóval rövidebb volt, mint akkor – most csupán a válláig ért.

Ahogy keze végigcsúszott az asztalon, hirtelen valamit arrébbtolt, ami halk pendüléssel esett le asztalról. A nő feleszmélve utánanyúlt, és felvette…

Abban a pillanatban, mikor meglátta a gyűrűt, az összes emléke megállíthatatlanul utat tört magának.

~*~

A nap éppen elmerült a vörösre festett horizonton, ahol barackszín fagylaltfelhők, rózsaszín habok úsztak. Utolsó, bágyadt sugarai aranyszínű fényt vetettek a büszke kúriára, melyben most szokatlanul nagy volt a nyüzsgés: az udvaron házimanók rohangáltak, girlandokkal és virágkoszorúkkal díszítették a szökőkutakat és a falakat, a vacsora utáni frissítők poharait rakták takaros kis sorokba a fehér terítős, hosszú asztalokon.

Benn is nagyban folytak az előkészületek: a vacsorát egy egész hadra való manó összehangolt munkája teremtette meg, az ebédlő olyan pompásan festett, mint talán még soha: csupa gyertya, aranyszínű tükör és gyémántragyogás, a fényűzés iskolapéldája.

Leannát ez azonban a legkevésbé sem érdekelte. Szórakozottan a faliórára pillantott, majd csendesen fésülgette tovább fényes, sötét haját, ami egészen a derekáig omlott le sűrű hullámokban.

A legszebb ruháját viselte, egy hosszú, fehér selymet fekete szaténfedéssel és csipkékkel, amelyben apja szerint úgy festett, akár egy angyal.

- Csoda velünk sosem történt, angyal sosem járt közénk – szavalta némi gúnnyal a tükörképének, majd ledobta a hajkefét a szépasztalra, és felállt, hogy felhúzza a csipkekesztyűjét. Ebben a pillanatban azonban nyílt az ajtó, és sötét, hullámos hajú fiú lépett be rajta. Pár évvel volt idősebb a lánynál, vonásaik mégis kísértetiesen hasonlítottak.

- Kész vagy már, Lea? – kérdezte türelmetlen mosollyal az ajkán.

- Egy pillanat, drága Theo – mosolygott vissza rá a húga, miközben felküzdötte magára az első kesztyűt.

- Apa ideges, azt mondja, bármikor itt lehetnek a vendégek… - mondta a fiú, miközben fel-alá járkált a szobában. Testvére kedvtelve nézegette, és megállapította, nem hiába ájuldozott a fél Roxfort Theodor Nott után, amikor még oda járt. Főleg most nézett ki lenyűgözően, ebben az eszeveszetten sznob ruhában.

- Semmi ok aggodalomra, kész is vagyok – jelentette ki aztán Lea, és belekarolt bátyjába. – Jöhet a sok puccos senkiházi.

- Hé, ezt halkabban – nevetett fel mély hangon a fiú. – Egyébként is, nem köztük van a… barátod…?

Leanna ádáz fintort vágott, de tüntetően nem válaszolt.

- Tudtam én! De mindegy, apának nem lehet kifogása ellene – állapította meg a fiú vigyorogva, majd kivezette a húgát a szobából.

Nemsokára már mindhárman, a tiszteletreméltó Mr. Nott, és két szeretett gyermeke a hallban álltak, s egyenként, mosolyogva üdvözölték az érkező vendégeket. Leanna kényszeredetten örült a sok Blacknek, Rosiernek, Averynek, Craknak, Monstrónak, de mikor Edward Malfoy, felesége, és két fia beléptek az ajtón, Lea szíve úgy kezdett el zakatolni, mint egy vonat. Arca egyelőre még kifejezéstelen maradt, ahogy kezet csókoltak neki, de egyetlen szempárba meredt egész végig, ez a szempár pedig Lucius Malfoyhoz tartozott. Az vetett rá egy rövid kis mosolyt, majd a házigazda invitálása után az étkezőbe ment a többiekkel.

- Mindenki itt van már? – kérdezte Nott, miközben lányára nézett.

- Igen, mást már nem várunk – szemlélte meg az engedelmesen a vendéglistát.

- Remek! – csapta össze a tenyereit apja, és elindul befelé. – Akkor vacsora…

Leanna vetett egy fájdalmas pillantást bátyjára, majd elindult befelé, egyetlen szülője után. Illedelmesen helyet foglalt a családfő jobb oldalán, ahol elvileg az anyja ült volna, de nem volt senki, már négy éve, hogy ezt a helyet betöltse, így jobb híján a család egyetlen nőtagja ült itt.

A házimanók behozták az első fogásokat, Lea illedelmesen, de gépiesen evett, közben igyekezett nem felnézni, hogy ne kelljen senki szemébe néznie, ám néha mégis muszáj volt a vendégekkel bájcsevegnie.

- Hallom, Leanna drágám, kitűnő eredménnyel szerepeltél a RAVASZ vizsgáidon!

- Ó, köszönöm, bár ez kicsit túlzás – mosolyodott el a lány Reyna Malfoyra nézve.

- Ne szerénykedj, apád elmesélt mindent – nevetett finoman a nő, majd a bal oldalán ülő, alig tizenöt éves fiúra nézett. – A mi Julianünk is figyelemreméltóan szerepelt az RBF-jein – Az említett a szemeit forgatta, láthatólag legszívesebben eltűnt volna az asztal alatt.

- Na és Lucius? – kérdezte Mr. Nott kedélyesen. – Róla említést sem teszel, kedves Reyna?

- Hiszen ő mindig is rendkívüli volt, a RAVASZ sem sikerülhetett másként – mondta bájosan a nő, most idősebbik fiát fixírozva, aki elégedett arckifejezéssel meredt a tányérjába, de nem szólt. Az apja, Edward alig hallhatóan megköszörülte a torkát, mire a két Malfoy-fiú úgy egyenesedett ki, mintha a hátsójukba szúrtak volna.

A vacsora további része a megjátszástól hasonlóan pattanásig feszült, de oldottnak látszó hangulatban telt. Lea imádta ezeket az ünnepségeket: csupa udvariaskodás, megalázás és megalázkodás, színjáték és ostoba púder, ám mindez nem sokat számított. Hiszen átlósan szemben, ott ült minden egyes ilyen alkalomkor az, akinek a puszta látványáért mindent megadott volna.

Az evés véget ért, a csevegő sokaság pedig komótosan kivonult a gondosan előkészített udvarra. A csillagok már százával ragyogtak fenn az ég kifeszített, mélykék bársonyán, a tücskök csendesen ciripeltek a júliusi éjszakában. A levegő kellemesen langyos volt, lonc, parfüm és különféle virágok illatának bódító egyvelege töltötte meg. A girlandok diszkrét, narancsszín fényt tükröztek a puncsostálakra és pezsgősüvegekre.

Leanna és bátyja a fiatalabb korosztály közé telepedett, az idősebbek a kerti székekbe ülve puncsot szürcsöltek, ők pedig a padokon foglaltak helyet. A lány elnézte ezt a sok ifjút, és nem értette, hogyan lehetnek ilyenek, ilyen érzéketlen felnőttesek, és egyben komolytalanok, ilyen csendesek és megfontoltak, és számító magabiztosak egyben.

Aranyvérűek, nincs rá más magyarázat.

Ahogy fogyott az ital, úgy lett egyre fesztelenebb a társalgás, és úgy tünedeztek el egyre gyakrabban emberek mosdóba, vagy ki tudja, hová. Ezt az időt várta egész végig Leanna, hogy egy sokatmondó pillantással engedelmet kérjen a többiektől, hogy felfrissíthesse magát. Természetesen azonnal a szobájába rohant. Ott azonban meglepetés érte: az egyik Black lány, Bellatrix, és Rodolphus Lestrange már elfoglalták a baldachinos ágyat, és már egész belemelegedtek egymás felfedezésébe. A lány tapintatosan köhögött, mire a párocska szétrebbent, és némi nevetés, és bűnbánó pillantások közepette elhagyta a helyiséget.

Lea mosolyogva csóválta a fejét, miközben lehúzta a finom csipkekesztyűket, és várakozóan sétált az ablak előtt, bár a függönyt most nem merte elhúzni. Perceken belül lépések hallatszottak a folyosóról, ez pedig olyan örömmel töltötte el, hogy a szíve majd’ kiugrott a helyéről. Mikor megmozdult a kilincs, már nem bírta tovább – az ajtó elé rohant, és az érkező nyakába vetette magát.

Az ifjú Malfoy röpke csókkal fogadta a lányt, miközben felkapta, és megpörgette, mintha csak egy tollpihe lenne.

Igen, Lucius Malfoy tudott valaha szeretni, s ebben a szeretetben Leanna teljesen biztos volt, annak ellenére, hogy egyikük sem mondta soha azt a bűvös szót: ez a szeretet már pár éve állandónak számított, mint ahogy a nap minden reggel felkel, és lenyugszik.

Az első két évben nem is nagyon szóltak egymáshoz, hiába voltak háztársak, semmi közöset nem láttak egymásban, valamiféle erő még taszította is őket, legszívesebben elkerülték egymást. Harmadik évben azonban valami változott: a Nott család megtartotta első bálját, s Lucius kegyetlensége azokkal szemben, akiket valamiért lenéz, izzó gyűlöletet keltett a lányban. Akkor úgy tűnt, legszívesebben leköpnék egymást, ez így ment Lea tizenötödik szülinapjáig, ahol egy csapásra mások lettek az érzéseik. Először maguknak sem vallották be, kerülgették egymást, mintha tartanának valamitől, de a vége mégiscsak a boldog egymásra találás lett. Persze nem vállalták nyíltan. Megegyeztek, hogy megpróbálják titokban tartani, amíg le nem vizsgáznak, és el nem hagyják a Roxfortot.

És íme, itt álltak immár tizenhét évesen, fiatal felnőttként, nyakukon azzal az idővel, amikor már beszámolhatnak a szüleiknek mindenről.

- Végre! – Lea csak ennyit tudott mondani, miközben sugárzóan rámosolygott a fiúra. Az viszonozta a gesztust, persze a maga hideg-borzongató módján, majd színpadiasan kezet csókolt a lánynak.

- Csodálatos ma este, Miss Nott!

- Ó, még zavarba hoz, Mr Malfoy – nevetett Lea, és tovább játszott. – Élvezi a mai összejövetelt?

- Különleges este ez a mai – mosolyodott el halványan Lucius ismét, és leültette a lányt maga mellé az ágyra. - Olyan furcsa – mondta aztán, elmerengve, szőke haját rutinos mozdulattal a füle mögé tűrve. – Már egész megszoktam, hogy senkinek sem szólok, és most… Most pedig…

- Ugyan, apám odalesz az örömtől – kacagott fel Lea, és folytatta. – Theo meg már tudja, rájött valahogy… Egyébként mikor mondjuk el nekik? Olyan… - A lány szerelmére nézett, és hirtelen elhallgatott. – Mi a baj, Lucius?

A fiú maga elé meredt, keze idegesen babrált a ruhája sarkával, de nem szólt.

- Ne csináld ezt, megijesztesz! – fordult felé csendesen a lány.

Aztán Lucius arca egyszeriben mintha kicsit felderült volna, Leannára nézett, és előhúzott a zsebéből egy dobozt. Annak még a szája is tátva maradt, úgy nézte a benne rejlő különös, selymes fénnyel világló opálgyűrűt.

- Hozzám jössz feleségül? – kérdezte aztán mindenféle kertelés nélkül Malfoy, és felhúzott szemöldökökkel nézett a barnahajúra.

- És a letérdelés, meg az életem szerelme jelzők, meg ilyesmi? – kérdezte félig nevetve. Lucius fájdalmas arcot vágott, mire Lea gyorsan hozzátette. – Jól van, tudom, vicceltem!

- De igazán válaszolhatnál, tekintettel arra, hogy milyen ideges vagyok.

- Nocsak, igazán fura a nagy Lucius Malfoyt idegesnek látni – gúnyolódott játékosan a lány, majd hozzátette: - Egyébként igen, kegyeskedem a szerencsés felesége lenni.

Lucius arcára mosoly ült ki, miközben ráhúzta a gyűrűt a vékony kis ujjra, aztán szinte megkönnyebbülten sóhajtott.

- Tudod milyen nehéz döntés volt ezt meghozni? – kérdezte aztán, kissé vádló tekintettel. – Hogy önként véget vessek a szabadságomnak…

- Na, azért ezt én is mondhatnám – mosolygott a lány, de úgy, mintha ezt a mosolyt még levakarni sem lehetne az arcáról.

Hirtelen kapott egy gyors csókot most már a vőlegényétől, és leendő férjétől, ami ugyan cseppet sem látszott érzelmesnek, de szinte benne volt ebben a rohanó gesztusban minden szenvedélyes vágyuk. Hiszen ők sosem voltak az a pár, aki folyamatosan bizonygatták egymásnak a szerelmüket – ők inkább tudtak róla, érezték azt.

- Ma este mondjuk el nekik? – kérdezte Lea kissé idegesen.

- Ma, de később – válaszolt Lucius, majd kifelé indult.

Külön érkeztek vissza a társaságba, mintha mi sem történt volna, az átszellemült mosolyt azonban nehéz volt eltűntetniük, valahogy mégiscsak sikerült. Leanna csendesen, halálra unva magát hallgatta a többiek élénk beszélgetését, a padon hátradőlve, keresztbefont karokkal ült egészen addig, amíg valaki meg nem fogta a vállát.

- Julian! – derült fel Lea arca.

- Leanna, beszélnünk kell – mondta a lánynak komolyan.

- Mi történt? – kérdezte az aggodalmasan összevont szemöldökökkel, de felállt, és elindult a legfiatalabb Malfoy mellett, egyre távolabb a többiektől. Mikor már a szökőkútnál voltak, ahová csak a halk moraj hallatszott el, akkor szólalt meg először a fiú.

- Hallottam, Lucius megkérte a kezedet.

- Ó, igen… Csodálatos, nem? – kérdezte sugárzó mosollyal. – Ő mondta?

- Igen – bólintott komoran a fiú, mire Lea sötét szemöldökei magasra szaladtak.

- És ez ennyire rossz hír?

- Szerinte nem, de azt gondoltam, neked más lesz a véleményed. Tudom, hogy fiatal vagyok, és nincs jogom beleszólni, de… A bűntudat örökre emésztett volna, ha ezt nem mondom el.

Julian lehajtotta a fejét, és hallgatott egy jó darabig. Mindig is ilyen csendes, komoly fiú volt, egész más, mint a bátyja, arca mégis hasonlított, csak a vonásai voltak jóval finomabbak.

- Mondd már, kérlek! Fogalmam sincs, mi az a dolog, de… - emelte fel a hangját idegesen a lány.

- Jól van, nyugodj meg. Luciusnak ez, mint mondtam, nem jelent semmit, de neked tudnod kell. Szóval… - Vett egy nagy levegőt, vékony kis szája összeráncolódott, ahogy összevont a szemöldökét. – Lucius a múlt héten csatlakozott a körhöz. Halálfaló lett. – Felemelte a fejét, és Leára nézett.

- Tessék? – A lány nem akart hinni a fülének. Tett egy lépést hátra, mintha ezzel védekezhetne az elhangzottak ellen.

- Ő nem akarta elmondani, csak az esküvő után.

- Julian, kérlek, szólj a bátyádnak, hogy jöjjön fel – mondta egészen halkan Leanna. Megvárta, amíg a fiú bólint, majd sietős léptekkel elhagyta a kertet, és meg sem állt a szobájáig.

Becsapta maga mögött az ajtót, és háttal nekidőlt. Szakadozott sóhaj tört fel a mellkasából, mintha a lelket már kiszippantották volna belőle. Sírni akart volna egy kicsit, hiszen volt rá oka, de a szemei teljesen szárazak maradtak. Talán nem is tudott, talán így nevelték…

Az ágyához sétált, és megkapaszkodott benne, kezeit szorosan a fára fonta. Összerezzent, mikor nyílt az ajtó. Lea tudta, hogy Lucius az, nem kellett megfordulnia.

- Mért nem mondtad el? – kérdezte az ablak összehúzott függönyeit fürkészve.

- Mit? – kérdezett vissza Lucius, és közelebb lépett a lányhoz.

- Hogy csatlakoztál. – Leanna végre megfordult, és a fiú szemébe nézett.

Lucius összevonta a szemöldökeit, majd alig láthatóan megrázta a fejét.

- Nem gondoltam, hogy ez számíthat.

A lány torka összeszorult, rekedt hangon, csendesen válaszolt.

- Nekem ne számítana, Lucius? Pontosan tudod, miért nincsen anyám.

- Ugyan már, igazán nem kell attól félned, hogy a történelem megismétli önmagát. Ez apád hibája volt, ő nem tudott…

- Nem, apám hibája az volt, hogy beállt halálfalónak. Ők ölték meg az anyám.

- Nem, ez egyáltalán nem igaz… - Lucius kezdte elveszteni a türelmét, Lea vérében pedig áramként kezdett keringeni a félelem.

- Hallottam őket – folytatta aztán, még ha rémülettel is. – Hallottam anyám utolsó szavait. A mai napig hallom. Azt mondta apámnak, nem tud egy gyilkossal élni, nem tud olyan emberrel élni, akinek már nem számít más, csak a hatalom, az erőszakos, úgynevezett barátai, és a sötét, amit az a magát Nagyúrnak nevező senkiházi biztosíthat neki…

- Hallgass! – csattant fel a fiú, szemeiben már jól látható harag felhőzött.

- Nem, nem hallgatok. Eleget hallgattam. Anyám aznap éjjel öngyilkos lett. Vagy apám ölte meg…? Nem tudom. De én sem fogok egy hivatásos gyilkos mellett élni. – Arcán lecsorgott egy forró könnycsepp, de villámgyorsan letörölte a kézfejével.

- Rendben – mondta Lucius immár rideg közönnyel, mint aki máris napirendre tért a dolog felett. –Ha te nem, akkor majd más. Viszlát, Leanna.

Lucius kisétált az ajtón, és ezzel végleg tovatűnt. Lea mellkasa tompán sajgott, mintha kitéptek volna belőle egy darabot… Az arcán immár megállíthatatlanul folytak a könnyek, de nem sírt. Nem sírt igazán.

Némán lehúzta az ujjáról az opálgyűrűt, és gyengéden a fésülködőasztalra tette.

Másnap jelentették be Lucius Malfoy és Narcissa Black eljegyzését. Leanna kívülről érdektelenül figyelte az eseményeket. Kedves mosollyal gratulált, és csendben tűnt el. Hang nélkül ment el, a bátyja vette észre, egy nappal később, hogy teljesen üres a szobája. Nem búcsúzott el. Az egyetlen, ami maradt utána, egy kis gyűrű volt, az asztalán hagyva.

~*~

Az emlékek fonala hirtelen elszakadt. A világ forgott körülötte, mintha egy álomból riasztották volna fel. Leanna Nott immár nem tartozott sehova, magányos volt, és semleges. Ő mindent látott – őt senki sem.

Kinézett a koszos ablakon, a kiszáradt kertre, és ismét érezte azt a régi szorítást a torkában. Látta az anyja halottfehér arcát, ami lassanként a sajátjává alakult. Még mindig a fülében csengtek a régi emlékszavak, szemei még mindig egy ezüst szempárt kerestek, mindhiába. Felsóhajtott.

- Ideje lenne kilépni a homályból - suttogta a tükörképének ismét, miközben kezében a gyűrűt szorította. Olyan erősen fogta, hogy apró, véres kis sebeket hagyott a bőrén.

S huszonöt év után újra könnycseppek folytak le az arcán.