Draco álmatlanul forgolódott a selymes, hűvös érintésű takaró alatt. A haja minduntalan a szemébe hullott, kénytelen volt hát folyton eltűrni. Nem tudott aludni. Mióta megbízták a pusztításra, amióta sorban adott neki a Nagyúr olyan feladatokat, amikhez ölnie kellett, az éjszakái egyre nyugtalanabbul teltek. A fejében kavarogtak a gondolatok: azon morfondírozott, vajon holnap kit kell eltennie láb alól a tisztesség varázslók vagy muglik közül.

Nemsokára azonban lecsukódtak a szemhéjai, ámde álma nyugtalan volt...

Húsig hatoló hideg járta át porcikáit, valami keményen vágott belé. Hideg kéz simogatta a testét. Tagjai megbénultak, egyszerűen nem tudott mozdulni. Valami teljesen ismeretlen érzés taglózta le. Nem tudta, mi az, de valamiért élvezte is egy kicsit. Félt. Bársonyos fürtök simogatták az arcát. És megszólalt egy lágy hang:

- Én vagyok az egyetlen, aki fogva tart...

Felriadt. Zihált, rettenetesen fázott, és remegett. Fülében ott csengett az álombéli mondat, még mindig béna volt. Néma percekig ült ilyen állapotban, majd ránézett az órára. Fél öt. Kikászálódott az ágyból, és magára kapkodta a ruháit. Az ablakhoz sétált, és szélesre kitárta a mozaiküveget.

Új nap virradt hát... Beleszippantott a kemény, hűvös hajnali szélbe. Az ég acélszürkén terült el a feje felett, néhol sárgás volt, mint a kén. A kisebb árkokban és völgyekben sűrű köd ült. Érezte, valami most más, mint szokott... Végigfuttatta tekintetét a szobán, de nem látott semmi különöset.

Lustán lesétált a földszintre, és a konyhába szaladt. Ez volt az a ház, amely mindentől távol esett, feltérképezhetetlen volt. Csak a Nagyúr és a többi halálfaló tudta hollétét. Draco és a családja lakott itt, bár apját sokkal ritkábban látta. Nem is igazán bánta, hiszen akkor mindig valami feladat miatt jött... Most anyja sem tartózkodott a házban. Draco nem tudta, hol van, de ez sem izgatta fel különösebben.

Én vagyok az egyetlen, aki fogva tart...

Megrázta a fejét, és vizet töltött magának. Igyekezett minden zavaró érzetet, ami az álmából maradt, kizárni, de az érzés töredéke újra meg újra megkísértette a nap folyamán.

A csillogó szekér lassan túljutott delelőjén, mikor élet támadt a bejáratnál. Pár halálfaló volt, és Lucius Malfoy. Draco sebes léptekkel szaladt apja elé, ajtót nyitott, ahol a férfi köszönés nélkül beviharzott.

- A Sötét Nagyúr újabb feladatot óhajt rád bízni.

A szőke fiú gyomra rándult egyet, arca azonban kifejezéstelen volt. Bólintott.

- A régi McGrath házban már csak egy valaki él... Nagy veszélyt jelent ránk.

Draco ismét bólintott, és kissé rekedt hangon kérdezett:

- Ma?

- Nem fiam... – mondta az apja, mikor újra az ajtó felé vette az irányt.

Már el is megy? Draco csalódott grimaszt vágott. Ráadásul csak holnap mehet a küldetésére.

- Holnap után. És tudod, ha elrontanád...

- Akkor én magam leszek az áldozat. – darálta fásultan a fiú. – Tudom.

Lucius szemében valami büszkeségszerű csillant, de csak egy másodperc töredékére. Az ajtó becsukódott mögötte.

*

A hideg átjárta a ruhája alatt, kemény fa nyomódott a hátához. Tagjai zsibbadtak, tarkója bizsergett, ajkait nyögés hagyta el...

Felébredt.

Átkozott álom! Odavágta a párnát a földhöz, majd mérgesen letrappolt a nappaliba. A mondat ott csüngött még benne, álom és valóság vékony mezsgyéjén egyensúlyozva.

Ma éjszaka indul.

A nap olyan lassan telt el, mintha valaki kötéllel rángatta volna vissza. Draco csak ténfergett, alig várta, hogy a környékre sötétség hulljon. Este tíz órakor nem bírta tovább: behunyta a szemeit, és halk pukkanással eltűnt a házból.

Mikor talpa földet ért a gumicsőszerű szenvedésből, haját meglebbentette a hideg, szemtelen szellő. A hold sápadtan ragyogott fenn, hunyorogva szemlélte a tájat, s csillag rokonait. Acélkék sötétség kígyózott körülötte, a légáramlás néha komisz felhőt sodort elé.

A McGrath ház nagyon régi volt. Valamikor a századfordulón épülhetett. Csendes, romos pompája úgy állt a fák ölén, mint egy fensőbbséges sziklaszirt. Az épület tiszta márvány volt, repkény nőtte be minden oldalról. Bár omlott is már, az ablakok is betörtek, mióta a halálfalók kipusztították az itt lakókat, mégis valami ódon szépséget és bájt sugárzott, hogy Draco ámulattal nézett fel rá. S ott benn... Van valaki.

A fiú elsuttogott egy ajtónyitó varázslatot, mire a nehéz bejárat döndüléssel feltárult előtte. Belépett az előszobába. Már ez a helyiség is impozáns volt, ám poros és elhanyagolt. A fiú körbejáratta élénk tekintetét a házon, de sehonnan sem látott fényt. Óvatosan, halk lépésekkel és kivont pálcával lépkedett végig a hallon, majd a kikövezett konyhán.

Annyira szép lehetett egykoron, fény, és vidámság járt a falak közt, Draco még egy kis nézelődést is megengedett magának. Nemsokára egy hálószobába nyitott. A baldachinos, sűrűn hímzett ágyon vékony csíkban szűrődött be a holdfény, a szoba egy szeletét megvilágítva. Draco feltartotta a pálcáját. A vele szemközti sarokban zöld, macskaszerű szempár csillant. Az alak homályba burkolózott, és nem mozdult.

Szórakozzunk egy kicsit!

A fiú arcán uralkodó vigyor terült szét.

- Crucio!

Hangja ostorként vágott át a ház csendjén, de a sikoly, ami az átkot követte, még Dracot és megijesztette. Az alak elesett, tompa puffanással landolt ott, ahol a hold fénylett a szőnyeg. Draco vékony, feszes testet látott, idomait körülölelte a sötétszínű talár. Éjfekete, hosszú haja ezüstös folyamként terült el körülötte. Feltápászkodott álló helyzetbe, és rekedt, mély hangú nevetést hallatott. Draco karja, háta, mindene libabőrös lett, az átok hirtelen elvesztette hatását. Eszeveszetten fázott. A lány immár teljesen felegyenesedett.

Draco ki akarta mondani a halálos átkot, vagy bármit, de csak bámult, tarkója bizsergett, tagjai megbénultak...

- Draco! – a hang hallatára a megszólított majdnem elájult.

A lány egyre közelebb lépkedett a letaglózott fiúhoz.

- Ki vagy te? – Draco megilletődött a saját hangjától. Nem tudta, hogy sikerült kinyögnie bármit is. Elméje már nem volt képes rendesen működni, pálcája koppanva elgurult a padlószőnyegen.

A lány hidegen elmosolyodott, most már egészen Draco előtt állt, aki nekihátrált a falnak. Hideg fa nyomódott a hátába... Egy kéz simított a hajába. Felnyögött. Látta a zöld szemek villanását, a lány mosolyát.

- Az egyetlen... Az egyetlen aki...