Te is tudtad ki vagyok. Hogy te ki vagy, s honnan jöttél, örök rejtély lesz. Egyedül az éjszakában, a holdfényes vizek alatt szorongva, szememből hulló ezüsttel szökve maradt cseppnyi emlék, mit a szívemben hordok. Ez vagy hát te, ha nem is emlékszel rám.

***

Sok évvel ezelőtt volt élt egy leány, a Napfényes Völgyben. Kis, nádfedeles házában örök vendég volt a mosoly, a vadvirágcsokor, a sok kis betévedt állat. A leány aranyhajára hullott a meleg eső, apró göndör fürtökké ugorva össze a vállán.

Szeretett élni. Reggel kiült a fonott székében a verandára, és a csípős reggelben végignézte, ahogy a Nap kedves arcával szétterül a tájon, narancssárga sugaraival beborított és megmelengetett mindent. Ő pedig csak mosolygott, kis fehér kezeit a rózsák között nyugtatta.

Aztán egy nap árnyak jöttek. A Sötét Tengerből kezdtek előtörni, csontig hatoló hideg jött, s a rózsák szirmai kék jégvirágtól összetöpörödve hullottak a földre.

A köd lassan mindent eltemetett, elnyelt, a leány pedig egyedül ült a sötétben, térdeit felhúzván, átkarolta őket, arcát elrejtette. A homályrágta, haldokló fák között már nem volt nyoma a régi vidámságnak, amely egykor beragyogta e völgyet. Évszázadokig ült ebben a sötétségben, míg végül kis, éles hangra lett figyelmes. Hegyezte a fülét, s nemsokára szárnyak suhogása hangzott, két kis fehér csík tűnt fel a ködben. A fecske szárnyai voltak. Leszállt a kislány elfagyott lábai elé, fekete gombszemében valami különös fénnyel ragyogott... S nemsokára rá is jött a lány, mi az: a Holnap. Eddig nem voltak napok, melyeket számlálhatott volna, lelke kiürült, mint a kiszáradt tó, mint a fa, melynek elvágták a gyökereit.

Szíve most megtelt reménnyel. Kezét nyújtotta a fekete kismadár felé, az pedig elröppent. A kislány felállt, több száz év óta először. Megtette a legelső bizonytalan, fájó lépéseket. Arca merev volt, szája képtelen volt a megmozdulásra, senki más rajta kívül nem hallotta a sikolyait, a fejében visszhangoztak csupán. Nem tudta, mióta sétál a végtelennek tűnő homályban, mikor újabb hangokra lett figyelmes, s ezúttal emberi beszédet hallott. Arcán mosoly futott végig, lépteit sebesebbre vette, s újult lélekkel indult el.

Nemsokára meglátott két fiút: az egyik fekete hajú volt, arcán egy nagyobb horzsolással, kíváncsi, mindentudó tekintettel. A másik szőke volt, a lányhoz hasonlóan. Nem volt annyira magas, mint társa, de így is elég nagynak látszott. A kislány megszeppenve állt, s nem tudott semmit szólni. Megtették azonban helyette:

- Nézd – szólt a szőke a másiknak, mire az a leányra emelte barna szemeit.

- Te is a Lánghoz jöttél? – kérdezte, mire a lány csak tanácstalanul nézett.

- A Lánghoz! – ismételte a fiú. – Tudod. Ha nem éget meg, továbbléphetsz.

- De hová? – szólalt meg végre a lány. Hangja érdes volt.

- De buta vagy! – korholta a fekete hajú kisfiú. –Hát akkor itt hagyod a Sötétet!

A leány arca felragyogott. Hát van lehetőség! Elmehet! Erre figyelmeztette a fecske. A Fényt hozza majd el, ha a Láng nem égeti meg.

- Megpróbálod? – kérdezte a szőke.

A kislány bólintott, majd néhány bátortalan lépést tett előre. A hirtelen jött hatalmas fénytől és csattanástól elesett, kezével tompította az esést, persze a köd is felfogott valamennyit. Aztán meglátta a Lángot. Faragott kőoszlop tetején égett, a póznára fecskék voltak faragva, közéjük pedig egy fénysugár.

Igen! Most elmehet innen!

Kinyújtotta a jobb kezét, s elindult a tűz felé. Összeszorította a szemeit. Érezte a Láng melegét, majd azt, ahogyan a tenyere hozzáér a simogató lángnyelvekhez.

Felsikított. Elrántotta a kezét, melyen vörös hólyagokkal égett a bőr. Egy percig némán nézte a markát, majd legördült az első sós cseppecske az arcán. Torkát szorongatta a sírás, feszítette lüktető fejét. Kicsúszott a lába alól a talaj, ahogyan a remény is eltűnt sivár kis szívéből. Annyira bízott benne, hogy elmehet. Hátranézett. A fiúk nem voltak már sehol. Sírni kezdett. A zokogás rázta a vállát, s a homály egyre szorosabban vette körül. Össze akarta roppantani gyenge csontjait. Füle csengett a fájó csendtől, s mikor halk hang szólította meg, ordításként érzékelte, összerezzent.

- Mért adtad fel? – kérdezte a fátyolos hang, nem tudta megmondani, milyen nemű is lehetett.

- Nem... Nem adtam fel – szipogott a kislány, miközben igyekezett ép kézfejével letörölni a könnyeit.

- De igen! – szólt kicsit keményebben a hang.

A lány csak hallgatott. Valóban feladta. Kis lelke olyan üres volt, mint egy sivatag. Szívét vasmarok szorította össze, s lassan kővé dermesztette.

- A Láng...! – sikoltotta elhalóan a hang, majd megszűnt. S a Völgyre lehullt az Alkony. A kislány semleges tekintetét, kietlen pupilláját a lobogó tűzre emelte.

S a Láng kialudt.

***

Lásd víg madár, hű szíved megcsalt. A völgyben ott nincsen már: fenn láthatod őt mint Angyalt... Oda szállj, mondd hogy várjon rám!