Milyen egyszerű dolog a halál. Gyorsan el is érheted. Ott van a kezedben az a bizonyos penge, vagy az a bizonyos doboz gyógyszer, és csak arra tudsz gondolni, hogy ennél már csak jobb lehet. Talán el sem gondolkodtál rajta, mi mindent hagysz itt. Csak egyszerűen összevesztél valakivel, egy számodra fontos emberrel, vagy valami nem úgy jött össze, ahogy te szeretted volna, és máris itt az ok, hogy a kezedbe vedd a pengét vagy a gyógyszeres dobozt. Ennyin múlik az életünk. Egy aprócska vágás, vagy egy kis doboz tabletta ennyi mindent befolyásol. Gondolkodtál már ezen? Egy hajszálon függ az életünk. És sokszor mi magunk szakítjuk el ezt a hajszálat, mert azt hisszük, nem lehet rosszabb. Hogy ahova megyünk, ott minden jobb. De hát nem is tudhatjuk. Még soha senki nem mesélte el nekünk, mi történik, ha eldobjuk magunktól az életet. Azt hiszed, azzal megoldasz bármit is? Menekülés. Nem lehet rosszabb. De vajon jobb sem? Nyisd ki a szemed. Messze vannak tőled azok az emberek, akik igazán szeretnek, és akiknek igazán számítasz. De azért láthatóak. Ott vannak, és kisírják a két szemüket, ha látják, hogy szenvedsz. Tudod: nem az szeret igazán, aki ezerszer mondta már, hanem akinek néma tekintetéből kérdés nélkül kiolvasható a szó… aki a távolból figyel, sokszor jobban szeret, mint az, aki ott áll melletted. Talán aki ott áll melletted, távolabb van, mint aki kilométerekben mérve van távol. Hiszen a szeretetet nem akadályozzák a földrajzi korlátok. Te kinek vagy fontos? Ha ott a kezedben a szike, nyilván rávágod, hogy senkinek. De tedd le egy pillanatra a halált hozó eszközt, csukd be a szemed, és lépj túl a földrajzi akadályokon. Kinek vagy fontos? Biztos, hogy ezek után is rávágod, hogy senkinek? Egészen biztos vagy benne, hogy a lista üres? Nincs akinek búcsúlevelet hagyj. Akkor mégis kinek írtad? Mert írtál. Valakinek, akiről tudod, hogy fontos vagy neki. Most azt vágod rá, hogy nem ezért írtad. Nézz magadba egy kicsit. Miért írtad? Megmagyarázod, miért – feleled rá. Miért? Miért magyarázol? Mert tudod, hogy az illető annyira szeret, hogy nem fogja megérteni, miért feledkeztél el róla. Azért írod, hogy lássa, gondoltál rá, és nem akarod úgy itt hagyni, hogy nem kap válaszokat. Még mindig nem tettél le a tervedről? Akkor most mondok mást. Képzeld magad elé azokat, akiket te szeretsz. Mindegy, milyen messze vannak, mindegy, hogy ők utálnak-e téged, vagy ugyanúgy szeretnek, csak képzeld el őket, és tedd fel magad a kérdést: mi lenne, ha soha nem láthatnád őket? Tedd le a pengét. Felejtsd el a halált. Nem lesz tőle jobb semmi. Tudod mi van a halál után? Semmi. Ami nem feltétlenül jobb, mint a ROSSZ. És amikor már számba vetted, mit hagysz itt, és mégis a kezedre teszed a pengét, amikor már abszolút felkészültél a halálra, tényleg képes leszel megtenni? Vannak, akik nem gondolkodnak ezen. Csak beveszik a gyógyszert, csak lendül a kezük, és nem is gondolnak a következményekre. Annyira könnyen bánsz a halállal. Az élettel. Magaddal. Mintha minden csak tőled függne. A halál olyan út, amire ha egyszer rálépsz, nem fordulhatsz vissza. Állsz abban a bizonyos kereszteződésben – jobbra az élet, balra a halál. Ha egyszer balra fordulsz, talán már nem találsz vissza. Erre gondoltál? Ha döntöttél, tudd, hogy ez az utolsó döntésed. Ha megtetted, tudd, hogy ez volt az utolsó tetted. Ha körülnéztél a helyiségben, tudd, hogy ezt látod utoljára. Biztos így akarsz meghalni? Hát tedd meg, ha olyan bátor vagy. Hát tedd meg, ha olyan gyáva vagy! Mert ez az öngyilkosság. Bátorság és gyávaság furcsa keveréke. Bátorság ezt az utat választani, vállalni a következményeket. Gyávaság ezt az utat választani, menekülni a problémák elől. Egyébként is: a probléma nem a probléma maga, hanem a problémához való hozzáállásunk. Gyáva vagy változtatni a hozzáállásodon? Vagy azt hiszed, nem tudsz? Hát tévedsz. Tudsz. Mindenre képes vagy. Ha nem így lenne, most nem állnál ott kezedben a szikével, vagy a gyógyszerrel. Szemed a távolba réved, elgondolkodva bámulsz magad elé, tekinteted üres. Semmit sem lehet kiolvasni belőle. Őrült vagy – ezt te is tudod. Ha nem így lenne, élnél. Mert ha már ott állsz a kapuban, az már nem élet. A kapu már az út eleje – a másik út vége. A különbség az, hogy a kapuból még visszafordulhatsz. Hát akkor nézz vissza még egyszer a kapuból, és mérlegelj. Ott állnak mindazok, akik eddig távol voltak. Olyan emberek, akiket talán már rég nem láttál, akiket szinte már el is felejtettél, de TE fontos vagy nekik. Hát erre gondolj, amikor utoljára még változtathatsz a Sorsodon. És akkor visszatér a tudatod, újra látod magad előtt a helyet, újra képes vagy gondolkodni, és megint leengeded a pengét. Arra gondolsz, mit lát, aki kívülről látja ezt az egészet. Mit lát? Úgysem érti meg senki – motyogod magadban – Senki nem tudja, milyen vagyok. Senki nem ismer. Lehet. Lehet. De adj még egy lehetőséget az embereknek, hogy megismerjenek. Rosszakaróid mindig lesznek, rossz napjaid mindig lesznek. De lesz jobb is. Csak bízz. Ne Istenben – ne várd mástól a segítséget. Magadban bízz. Képes vagy rá. Hiszen mindenre képes vagy.